Hosszú út vezetett a debreceni mézeskalácsos háztól az NDK világáig

---

Debrecen – Horváth Péter sokoldalú személyiség. Sok minden érdekli: a művészet, az irodalom, ez a város, Debrecen, ahol él, s ennek a városnak a múltja, a történelme is. Találkozhatunk vele tárlatok megnyitóin, de a Cívisporta szerkesztőjeként is ismerhetjük.

---

Aligha véletlen, hogy így alakult az érdeklődési köre, hiszen édesapja, Horváth Péter múzeumi restaurátor volt, édesanyja, Béres Zsuzsa rádiós újságíró. S persze ott a nagyapja, Béres András, a neves néprajzkutató, a Debreceni Népi Együttes alapítója, a Déri Múzeum egykori igazgatója, a Debreceni Virágkarnevál ötletadója is.

Dehir.hu: Nincs távol a helytörténet, a helyi értékek világától a hétköznapokban sem. Pontosan mi is a munkája?

Horváth Péter: A városházán immár 98 éve működik a tervtár, ahol a sokak által ismert és elismert Papp József helytörténeti kutató nyugdíjba vonulása után Balogh Lászlóval dolgozunk immár ötödik éve együtt. Ez a gyűjtemény részint úgy működik mint egy levéltár, hiszen régi építészeti dokumentumokkal foglalkozunk, azonban ez az anyag friss, napra kész. S van egy muzeológusi attitűd is a történetben, hiszen

megkezdtük az egyre inkább eltűnő cívisházak tárgyi fragmentumainak megmentését is.

Ha bontásoknál például találok gipszstukkókat, régi kovácsolt vasalatokat, zárakat, díszes ablakléceket vagy festett, pingált pórfödém elemeket, netán évszámozott gerendákat, azokat igyekszem valamilyen formában megörökíteni, illetve megmenteni. Célunk ugyanis, hogy a tervtári dokumentumok mellett tárgyi emlékek is megmaradjanak egy-egy elmúló cívisházból. Mindez talán megalapozhat egy jövőbeli és mind teljesebb építészeti archívumot, s egy állandóbb jellegű tárgykiállítást is.

Dehir.hu: Lett volna esélye ilyen családi háttérrel más irányba indulni?

Horváth Péter: A család valóban predesztinál bizonyos érdeklődési köröket, és valóban sok mindent köszönhetek annak a környezetnek és közösségnek, amiben felnőttem. Persze az is igaz, hogy volt, amit direkt nem csináltam, amíg a család fele azzal foglalkozott… Ilyen volt például a néptánc. Aztán mivel az első, 2009-ben megrendezett Mikepércsi Guinness-rekord kísérlet alkalmával úgy nézett ki, hogy a családtagok nem fognak tudni részt venni aktívan az eseményen, így elkezdtem tanulni a koreográfiát, s próbákra járni. Gondoltam, nagyapám egyik legismertebb művének rekordállításán csak legyen már ott valaki a családból… Persze, végül voltunk, többen is. Én pedig ott ragadtam a Törökné Csécs Lenke és családja által vezetett Főnix Néptáncegyüttesben.

Mindez aztán oda is vezetett, hogy egyre szélesebb körben elkezdett érdekelni a Hajdúság, Hortobágy és Bihar megye néptánc anyaga. Előbb egy egyetemi szakdolgozat kerekedett ki a történetből, majd egy doktori program. Sose gondoltam volna, hogy kulturális antropológusként idővel a néprajzi doktori programba fogadnak be, így viszont ott végezhettem, ahová nagyapám is járt.

Dehir.hu: Erős a képzőművészeti vonal is az életében. Hogy került az NDK világába?

Horváth Péter: Édesapám révén a képzőművészet is érdekelt, ebbe is belenőttem. A Medgyessy-gimnáziumban végeztem képzőművészeti tagozaton, ahonnan a Nyíregyházi Főiskola Rajz-Vizuális Kommunikáció szakára kerültem, majd a művészettörténet felé kanyarodott az utam. Alkotótársaim és barátaim, főként Dóczy Alpár révén azonban csak benne maradtam valahogy ebben a közösségben is, a Neue Debreczenische Kunst, azaz az NDK világában. Napjainkban már kevésbé vetek papírra képeket – kedvesem, Szász Zsuzsa, aki szintén képzőművészettel foglalkozik, vagy Nemes Imre barátom „dorgál” is emiatt. Előadóként kiállításmegnyitókon vagy tárlatvezetőként azonban máig sokszor részt veszek, s az ott eljátszott „happeningeket” alkotásokként fogom fel. A teljes „mű,” a kiállítás része egy-egy ilyen megnyitó, egyszeri és megismételhetetlen, csak az láthatja, aki akkor és ott jelen van.

Dehir.hu: Tavaly Debrecen testvérvárosában németül „üzent” a Treffpunkt Debrecen / Treffpunkt Paderborn tárlat közönségének. Mennyire volt érdekes számukra a mi művészetünk?

Horváth Péter: Sokan ellátogattak a kiállításra és érdeklődéssel szemlélték a műveket. Másképpen látunk dolgokat, önmagunkból indulhatunk csak ki, ezért érdekes volt látni, hogy a német és magyar közösségek beszélgetései során miképpen formálódnak a nézőpontok. Nem csak maga a kiállítás volt fontos vagy, hogy bemutathattuk Debrecen képzőművészeti életének egy-egy szeletét. Számomra külön öröm volt együtt dolgozni, és hatni egymásra. Alakítani, formálni öntudatlanul is egymás szemléletét. Jó volt megismerni egymás eltérő világképét, mert ezek a kulturális kapcsolatok előmozdítják a közösségek és országok egymásról kialakított sokszor sablonos rendszerét.

Dehir.hu: Visszatérve a helytörténethez, ifjú tudósként saját szülőházáról is írt.

Horváth Péter: Részt vettem egy Országos Tudományos Diákköri Konferencián, és munkámban a Batthyány utca 4. szám alatti, úgynevezett „mézeskalácsos” ház történetét dolgoztam fel.

Egészen az 1500-as évekig sikerült feltárni a porta múltját, ami debreceni viszonylatban nem volt kis kihívás, hiszen az 1802-es nagy tűzvészben sok minden porig égett.

Sokat gondolkoztam amúgy azon is, hogy városkutatási programmal jelentkezzek a doktori képzésre, vagy néptáncossal, és nem bántam meg a döntést, hiszen a munkám mégis visszatérített a város történetének és építészeti örökségének összetett feltárásához. Így leltem már információkat olyan 1685 óta álló cívisházról, ami mind a mai napig – befoglalva ugyan egy újabb tömbbe, de – létezik. Vagy 1746-os fakaput, 1792-es mestergerendát, vagy olyan házat, ami 1728-ban épült, vagy már 1733-ban is állt, és ezek még mind megvannak!

Lassú folyamat ez a fajta munka, szükséges hozzá az iratanyagok kutatása, a terepbejárás, illetve a tárgyi gyűjtés is, hogy megtudjuk, mi maradt meg egy-egy ódon házból. Nem mellesleg mintegy 120 olyan archaikus fésűfogas telekelrendezésű cívisház van még a város egykori árkán belül, amely a legrégebbi időkről mesél! Ezekkel azonban nem foglalkozott jobbára eddig senki sem.

Dehir.hu: Miért tartja fontosnak, hogy ismerjük a hely történetét, ahol élünk?

Horváth Péter: Aki nem ismeri múltját, annak elég nehéz jelene van, a jövője pedig csak még sekélyesebb lehet. A múlt ismerete tartást ad az embernek. Ha megkérdezzük az emberektől, hogy mi az a cíviskarakter, vagy cívisház, általában a legkéseibb „cifra” házakat jelölik meg, amelyek viszont többnyire már a kései 19. század végén keletkeztek. Ennek azonban rétegei vannak, s nem egy olyan református, puritán falusi telekelrendezésű porta áll még, amelyek korábbi dolgokat őriztek meg magukban, és régebbi történeteket mesélnek el a cívisek múltjából. Ezért is dolgozunk, hogy formálódjon az értő és érző városi közösség ismerete saját múltjáról. Sok minden úgy pusztul el, hogy az embereknek fogalmuk sincs annak valós koráról és értékéről.

Dehir.hu: Két éve komoly elismerést vehetett át az eltűnő debreceni cívis házak feltérképezésében, emlékük megőrzésében végzett kutató és értékmentő tevékenységéért.

Horváth Péter: Óriási szakmai elismerés volt, hogy a Debreceni Városvédő és Szépítő Egyesületnek köszönhetően Podmaniczky-díjban részesülhettem, s ez megerősített abban, hogy igenis van értelme annak, hogyha bár lassabban is, de tudományos igénnyel kell és lehet csak művelni a cívisházak feltáró munkáját.

A többől lehet lentebb engedni, a kevesebből már nem annyira.

Hiszem, hogy fontos a mind alaposabb feltárómunka. Ha a téma valakit érdekel, akkor ezt úgyis igényli, akit meg kevésbé köt le, az is megtalálja benne a kedvére valót.

Dehir.hu: Cívisporta néven online folyóiratot indítottak, emellett pedig ún. emlékpontokat hoznak létre a városban. Mi ezzel a céljuk?

Horváth Péter: Viszonylag nehezen tudtunk publikációs lehetőségekhez jutni, így elindítottuk a saját platformunkat kollégámmal, a szintén Podmaniczky-díjas Balogh Lászlóval, és fiával, Balog Tamás Zoltán történésszel. Igyekszünk ezen a felületen tudományos igényű anyagokat megjelentetni, és ezzel előmozdítani a város kulturális és tudományos életét, remélve, hogy előbb-utóbb az új, egzakt kutatási eredmények is bekerülnek majd a mind szélesebb köztudatba. Az emlékpontok alapötlete Balogh Tamásnak köszönhető, aki többek között a város közlekedéstörténetével is foglalkozik, így az első emlékpont az ő munkájához kötődött. Aztán jött a második, a Bajcsy-Zsilinszky Endre utcai régi épületben található, Kovács István által vezetett és 1957 óta folyamatosan működő borozó, amely napjainkra igazi kulturális közösségi térré nőtte ki magát.

A táblákat elláttuk QR kóddal is, ami a Cívisportán elérhető bővebb információhoz visz.

Ezeket az emlékpontokat magánerőből hoztuk létre, jó szándékú támogatók segítségével: az első tábla donátora Hajzer Antal és családja volt, a másodiké Kovács István.

Dehir.hu: Mi foglalkoztatja mostanában?

Horváth Péter: A 17-18. századi, vagy még régebbi archaikus cívisházakkal foglalkozni mindig kedves feladat számomra. Most például Gábor István főépítész kérésére próbáljuk összegyűjteni és építészekhez kötni mindazokat az ismertebb még álló, vagy már elbontott, de emblematikus épületeket, amelyek 1918 és 1944 között keletkeztek. Emellett a helyi védett épületek leírókartotékja is készül. A Cívisporta szerkesztése is halad, a közelmúltban pedig felkértek egy előadás megtartására a Szín-Művészeti Szabadegyetem keretein belül. A Böszörményi úti Odeon Színházban a város legrégebbi és legkevésbé reprezentált cívisházairól fogok majd mesélni, ide minden érdeklődőt szeretettel várunk majd.

Dehir.hu: S ha lazítani, kikapcsolódni szeretne mit csinál?

Horváth Péter: Ha a szellemi munkát le akarom vezetni, akkor bútorrestaurálással foglalkozom. Bézy László asztalosmestertől nyolcadik éve tanulom a szakmai fogásokat, s nagy öröm számomra, amikor megmentünk egy-egy koros darabot valaki számára.

Főként a reformkor kultúrája, a letisztult korai biedermeier és copfstílus érdekel. És hogy miért éppen a bútorok?

Gyerekkoromban ezek között a régiségek között nőttem fel, így talán ez az érdeklődési kör is megalapozott volt. Amit pedig rendbe hozunk, kibír újabb 200 évet, így nem kell lecserélni, mint a pozdorját… Barátaim is elfogadták ezt, bár időnként kellett jeleznem, hogy a több hétig kézzel politúrozott asztalra ne tegyék le a tálat vagy a poharat…