Helvétek, ágyrajárók, hülyék: ilyen volt Debrecenben is az 1869-es népszámlálás kérdőíve
Szerző: Gurbán György | gurban.gyorgy@dehir.hu Közzétéve: 2022.11.26. 16:00 | Frissítve: 2022.11.29. 15:18
Debrecen - A kiegyezés után nem sokkal volt az első igazi magyarországi népszámlálás. Már akkor is járt bírság annak, aki elmulasztotta a részvételt.
Az 1869. évi népszámlálás mérföldkőnek számít a magyarországi összeírásokban. Ezt lehet ugyanis tekinteni az első tényleges és hivatalos magyar népszámlálásnak. Korábban ugyanis a történelmi viszonyok miatt ez nem volt lehetséges.
Debrecen 1861-ben (Forrás: Vasárnapi Újság)
Mert igaz, hogy az ország területén korábban már voltak népszámlálások, ám az 1784-től 1787-ig tartó, az 1850-es és az 1857-es lakossági összeírás sem tekinthető teljes mértékadónak. Mert ezeket az adatokat először II. József abszolutizmusával való szembenállás, majd az 1848-49-es szabadságharc leverését követő passzív ellenállás miatt nem lehet teljesen reálisnak kezelni. Ekkortájt ugyanis aligha lett volna szerencsés sokaknak valós adatokkal előállni. Az 1850–1851-es népszámlálás is még mindig az osztrák szervek katonai jellegű népösszeírása volt.
Ám az 1867-es kiegyezés után létrejött az a politikai viszonyrendszer, ami a hazai népszámlálást nem csak szükségessé, hanem lehetségessé is tette.
Ennek érdekében megalapították már abban az esztendőben az első hivatalos statisztikai szolgálatot a Földmívelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium részeként.
Az első valódi magyarországi népszámláláskor nem csupán az egy háztartásban élő lakosokat, hanem például a háziállatok fajtáit és számát is rögzítették. Az összeírásnak már ekkor is létezett több módja. Az úgynevezett önszámlálás akár tekinthető a mai online adatszolgáltatás elődjének. Ez értelemszerűen a városokban volt gyakoribb, ebben az esetben a számlálóbiztos osztotta ki az íveket, melyeket a családfők töltöttek ki és a biztosok gyűjtötték be, majd ellenőrizték azokat. Más esetben a biztosok jártak házról házra az adatok felvételére.
Az adatszolgáltatás megtagadásáért, illetve elmulasztásáért akkor is járt bírság – ez 20 forintig terjedhetett.
A népszámlálási kérdőív mindenekelőtt a „lakó személyek folyó száma” iránt gyűjtött be adatokat. Fel kellett tüntetni, ki a család feje, illetve neje, továbbá kik a gyerekek, esetleg unokák és „más habár fizetés mellett ott tartózkodó egyének”. De be kellett vésni azt is, ha szolgák, cselédek, inasok, sőt úgynevezett ágyrajárók tartózkodtak a házban és természetesen azt is, hogy valaki nőtlen, hajadon, házas, özvegy, vagy elvált-e.
„Állami, megyei, községi-e vagy ki hivatalnoka?” - kérdezte az ív. A munkával kapcsolatosan ott volt, hogy „az ipar és a keresetág határozottan megjelölendő”. Sőt arra külön kérdés vonatkozott, hogy „ha valakinek semmi bizonyos mestersége nincs, kiteendő: pénzéből él-e vagy alamizsnából”, de fel kellett tüntetni a munkaviszonyt is.
Természetesen az adatlap kitért a vallási hovatartozásra.
A felsorolás az íven „római, görög, örmény, keleti egyházbeli, helvét, ágostai, evengelikus, unitárius, más keresztyén hitfelekezetű, mózes vallású, más hitfelekezetű” megkülönböztetéseket tartalmazott.
Arra is vonatkozott kérdés, hogy a megszámlálandó személy, olvasni, vagy írni, olvasni tud-e? Végezetül a jegyzet rovatban arra is válaszokat vártak, hogy az illető „vak vagy siketnéma, elmebeteg, hülye”. Fel kellett tüntetni azt is, ha valaki „rendes katonasághoz, honvédséghez, szabadságosokhoz, aggastyánokhoz, tartalékosokhoz vagy póttartalékosokhoz tartozik, továbbá vajjon kiszolgált katona-e?” Azt is tudni akarták, hogy tiszt, altiszt vagy közlegény volt-e az illető.
A rendelkezésre álló adatok szerint az akkori Hajdú megyében 185 ezer 859 embert regisztráltak. Debrecenben 46 ezer 111 polgár élt, ők 9887 családot alkottak, 6146 házban lakva. Közöttük voltak az én felmenőim is, az ívet közülük családfőként özvegy Kerékgyártó Bálintné töltötte ki. Ő volt az ükanyám...