Újra lehet gombolni? És tényleg divat lesz a magyar?
Szerző: (szénási) | info@dehir.hu Közzétéve: 2012.04.17. 10:24 | Frissítve: 2012.04.23. 14:08
Debrecen – Magyarnak lenni nem kiváltság, hanem adottság. Ahhoz, hogy büszkék lehessünk rá, nem szájkarate kell, nem giccs, de nem is vörös csillag. Jegyzet.
Divat a magyar? A divat szó talán túlzás. De hogy téma, az fix. Szlovákiában vagy Brüsszelben feltétlenül. Bár nem épp a szó legjobb értelmében. Valami oknál fogva sem a szomszéd országban, sem az EU szívében nem vagyunk különösebben kedveltek. Úgy általában. Mint magyarok. Lehetünk hatással természetesen arra is, mit gondol rólunk Fico, vagy miért gondolja azt Európa, amit gondol. De legalább ilyen fontos lenne a hazai pálya. Nem ártana, ha annak a tízmillió magyarnak a fejében is lenne némi rend, akik a határokon belül élnek. Hogy politikától meg szélsőségektől mentesen tudjunk mit kezdeni azzal, kik és mik is vagyunk mi, magyarok.
Vannak erényeink, és vannak hiányosságaink. S persze vannak jócskán tévhiteink is. Ez utóbbiakkal kapcsolatban – sajnos, nem minden alap nélkül – kapunk időről-időre egy-egy orrba vágást. Az lehet, hogy a pénzpiac összeesküdt ellenünk – ezt azért lengyel barátaink is megjegyezték az IMF miatti pokoljárásunk kapcsán. Ám mondjuk az általunk hagyományosan kiugróan jónak gondolt magyaros vendéglátás rég nem létezik. Tessék átmenni Erdélybe, kiderül mi különbség. S az is tény, hogy a magyar borok, vagy a magyar mezőgazdasági termékek nincsenek ott a világ élvonalában. S nem azért, mert szándékosan ki akarnak szorítani minket. Hanem azért, mert pontosan olyan kevesek vagyunk abban a mezőnyben, mint a hazai focicsapatok többsége a BL-ben.
Magyarságunk örök téma Magyarországon. Mint olyan sok minden, nemzeti öntudatunk és éntudatunk is durva csorbát szenvedett az 1945 utáni időszakban. A nemzetit a nemzetközi váltotta fel, a magyarság pedig olyan zászló lett, amit az uralkodó (egyetlen) párt legszívesebben fiókba dugott volna. Március 15-e eszméi mellé gyorsan odacsapták a Tanácsköztársaság és a felszabadulás (vagy ha úgy tetszik: a megszállás), azaz március 21. és április 4. ünnepét is. A tankönyveket lapozgatva már-már úgy tűnt, mintha Petőfi úgy lett volna forradalmár, mint Kun Béla, Ady Endre és József Attila szíve pedig a munkásmozgalomért és a proletárokért dobogott volna.
Balhé helyett rockopera
A hatvanas évek végétől némileg oldódott a helyzet. Már nem volt szitokszó – vagy nem úgy volt az – a magyar. Például divat lett a táncház, a magyar költők megzenésített versei, jó magyar történelmi filmek születtek, vagy elindulhatott Debrecenben Pap Gábor művészettörténész sorozata a magyar népművészettel a középpontban. A koronát Szörényi és Bródy rockoperája tette fel az éledező öntudatra: az István, a király a nyolcvanas évek első felének mindent vivő slágere lett. S itt jegyezzük meg: összességében nem is igen bánták ezt annak idején az elvtársak, hiszen nálunk legfeljebb annyi kihágás történt, hogy a rockopera végén a közönség elénekelte a Himnuszt, a testvéri Lengyelországban viszont felszedték a köveket az elégedetlen tömegek.
A rendszerváltozás utáni években némileg ismét felértékelődött a nemzeti jelleg. Tudni azt, honnan jövünk, kik voltak eleink nyilván nagyszerű és felemelő. Csak éppen a régi dicsőségből élni nem lehet. Továbbra sincs esélyünk megtapasztalni azt, hogy magyarnak lenni nem érdem, nem politikai hovatartozás kérdése. Tökéletesen kifejezi a helyzetet az elmúlt hetek rovásírásos helységnévtábla-állításai hercehurcája is, ami ugyanakkor már-már önmaga paródiája is. Mert lehetünk büszkék arra, hogy eleink már ezer éve is írástudók voltak – csak éppen mit ér emiatt verni a mellet, ha olykor azok sem ismerik ezt az írást, akik szerint minden település előtt ott állhatna a helység neve rovásírással.
Magyarnak lenni nem kiváltság, hanem adottság. Aki itt született, magyarul beszél, magyarnak vallja magát, az magyar ember. Lehetünk büszkék a történelmünkre, a kultúránkra. De nem lehet örökösen Árpád vezérre, a Hunyadiakra, vagy Bartókra hivatkozni. Ez is fontos, de az is, hogy aki begurul az országba Nyugat felől, az pont úgy érzi magát, mint mi, amikor átlépjük a határt Nagyvárad irányába, s látjuk az ipari tájképet, látjuk a szegénységet, olykor a gondozatlanságot, az általunk balkáninak mondott viszonyokat. Nekünk sem az jut eszünkbe, hogy itt egy diktátor igáját nyögték évtizedeken át, mint ahogy az sem Rákosira meg Kádárra gondol, aki Bécs felől érkezik. Aki, ha közlekedik az utakon, ha parkolóhelyet keres, ha ügyet intézne, ha vásárolna, ha csak szétnéz az út mentén, s látja a gyomot, vagy a nagy szatyrokkal vonuló hajléktalanokat, vagy elnézi az összefirkált városnegyedeket, nem biztos, hogy azt gondolja, pont olyan itt is, mint bárhol Európában.
Agyban megy
Nem vagyunk olyan rosszak persze, mint amilyennek mondanak olykor. De annyira jók sem, mint amilyenek lehetnénk. Az mindenesetre jól hangzik, ha elindul valami annak érdekében, hogy eljussunk oda: magyarnak lenni nem szégyen, magyarnak lenni jó. Ezen még dolgozni kell sokat. A legtöbb dolog fejben dől el.
Divat a magyar? Most még nem, de talán majd egyszer lehet. Ha úgy vesszük, már vannak előjelek. Ezek közé tartozik a „Gombold újra! Divat a magyar!” mozgalma, ebben segíthet a zene, a Facebook, vagy éppen az öltözködés. Mert miért is ne lehetne divatos a magyar? Nem a szintivel játszott lagzizene, vagy a népdalba oltott metál, és nem a zsinóros mente öltöny helyett. Ezek ugyanis a giccs határát súrolják. Túlról. Ha majd a nemzeti színű zászló vagy a népviselet láttán nem politikai pártokra gondolunk, ha nem azért olvasunk Wass Albertet, mert „píszí”, és lehurrogjuk, ha az egyébként nagyszerű Nádas Péter hülyeséget mond, vagy ha Fliegauf Bence nézhető filmet csinál majd a másik nézőpontból is, nyilván közelebb leszünk ahhoz, hogy vállalható legyen a magyarságunk. Egy kevésbé gyászos, kevésbé sírva vigadós, 21. századi magyarság.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)