Étel- és életízesítők bűvöletében
Szerző: Szénási Miklós | info@dehir.hu Közzétéve: 2011.04.09. 15:46 | Frissítve: 2011.04.09. 15:46
Ketchup, só, kóla. Ott vannak az ebédlőasztalon, a tányérok körül, kézközelben. Még a sóról talán vannak részletesebb, mélyebb ismereteink, ezt az ételízesítőt olyan régóta használja az emberiség. Már ha képes volt megfizetni, mert valamikor aranyárban mérték. De a többiről csak azt tudjuk, hogy mindennapi étkezéseinkhez tartoznak.
Kólát bármikor, bármihez és bármi után iszunk. Természetesen nem a sokat emlegetett kólamámor kedvéért, hanem mert egyszerűen hozzászoktunk, hogy van, s mert egy pohár ásványvíz sem feltétlenül olcsóbb az étteremben ebéd után. Kapjuk ugyan időről időre a körleveleket arról, hogy inkább sört vagy bort igyunk, mert a kólának az ecetsavnál is durvább savtartalma van, amit csak azért nem érzünk, mert cserébe telenyomták cukorral. Olvastunk már olyasmit is, hogy egy kis üvegben 32 kockacukornak megfelelő mennyiség található! De ezzel nem törődünk. Bízunk benne, hogy olyan italt csak nem palackoznak annyi évtizeden át az emberiségnek, ami árt, még ha nem is tudjuk az összetételét, merthogy hétpecsétes titok. Azért ha kicsit öntudatosabb fogyasztók vagyunk, akkor lehet, hogy mégsem kólát rendelünk majd, hanem gyömbérüdítőt vagy rostoslevet. Körtét, barackot, narancsot, amelyek szintén tele vannak tartósítószerrel, cukorral, s ki tudja még, mivel. (Bezzeg a sör! A német sörtörvény alapján lehet benne víz, árpa és komló... A bor meg, ha nem fagyállóval vagy glicerinnel pancsolt, és nem tabletta, alkohol meg némi folyóvíz házasításával készül, szintén nem lehet más, mint gyümölcs-, azaz konkrétan szőlő leve.)
A ketchupot nem szeretjük, de mégis minden hónapban veszünk, mert előbb-utóbb elfogy. A gyerekek imádják. Sültkrumplihoz főleg, és olykor tésztára is. Arról sikerült leszokatni őket, hogy a pizzára is öntsenek, mert az olaszok konyhájához a ketchupnak nyilván semmi köze. Spagettira, makarónira, pennére és a többi tésztaféleségre (pastára!) sem tenne soha egy rendes itáliai háziasszony, mert nem állna meg a vendégei előtt. A ketchup amerikai étel valójában, amivel szinte bármit el lehet rontani. A ketchup ugyanis cukrozott paradicsom, a cukor pedig szintén azokhoz az ételekhez tartozik, amelyeket nem nagyon lehet hasznosnak és egészségesnek tartani.
El sem hisszük, mi mindenben van. Aki a kávéjába egészségügyi okokból nem tesz, és inkább issza keserűn a feketét, az még rendesen visz a szervezetébe cukrot. Akár hamburgerzsemlével is. Az 1950-es évek burgerjeinek zsemléihez képest többszörösen cukrozottak a maiak, mert változott az ízlés, mondhatják erre a statisztikusok. Mert változtattak az ízlésünkön, mondhatjuk mi, kissé eltolva magunktól a felelősséget. Próbáljuk ki, kóstoltassuk meg a kutyánkat lekvárral. A kutya ugyan a húsért meg a csontért van oda alapjáraton, de nem fogja visszautasítani ezt sem – egyszerűen azért, mert édes. Az édes pedig vonzó, domináns íz. Mi is szeretjük. Igényeljük, el sem tudjuk képzelni nélküle az életünket.
Cukor van a majonézben is. A gyáriban talán több mint a házi változatban. Plusz só, fűszerszámok, esetleg tartósítószerek, adalékok, ízfokozók és természetesen olaj. Aligha a legfinomabb, legegészségesebb fajta, amire még a legszigorúbb dietetikusok is azt mondanák, szívbarát, de mégsem zsír. Az más kérdés persze, hogy valóban jobb-e a zsírnál az olaj, amikor a margarin és vaj nagy háborújából hol az egyik, hol a másik kerül ki győztesen. Vesztesek csak mi leszünk, akik időről időre hol az egyikben, hol a másikban kezdünk el hinni, és rendre azt tapasztaljuk: mindegy, mert így is, úgy is emelkedik az ára ennek is, annak is.
Ha a kínaiak azt mondták a vérnyomásra gyakorolt hatása miatt, hogy a só a fehér halál, hozzátehetjük némi urbánus gúnnyal: a ketchup a vörös, a kóla meg a barna halál. Némi túlzással persze, és minden szélsőségesség nélkül. Mert mi egyébként nem mondjuk azt, hogy azok vagyunk, amit megeszünk, s ennek a jegyében nem utasítunk el csirke- vagy disznóhúst (egyáltalán: magát a húst). Nem teszünk le az állati eredetű zsírokról, és nem hagyjuk a polcon a citromot vagy decemberben a paprikát és paradicsomot csak azért, mert hogy ki tudja, milyen úton-módon jutott az ide. (Pedig valóban: ki tudja? Mint ahogy azt is, vajon miért van olyan furcsa, különös, már-már zavaró vegyszerillata az erdélyi szalonnához karikázott zöldpaprikának?)
Eszünk, amit lehet kapni. Ilyen egyszerű ez. S nem csupán azért táplálkozunk úgy, ahogy, mert az egészséges, adalékok meg tartósítószerek nélküli ételek drágábbak. Mint azt jó étvágyú barátom szokta mondani: a műkaják sokkal finomabbak.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)