Debreceni történet sírkövekkel és macskákkal
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2016.04.03. 11:01 | Frissítve: 2016.04.03. 11:06
Debrecen – Ki itt belépsz, kapcsold ki a mobiltelefont. S ha macskát látsz, csak feltűnés nélkül bámuld meg. Ő otthon van, míg te vendégként érkeztél. Jegyzet.
Nem előre megtervezett látogatás volt, csak hirtelen ötlet. A család hazafelé tartott a 4-esen, és amikor a férfi elérte a városhatárt jelző táblát, nem hajtott tovább egyenesen a Kassai úton, hanem letért jobbra. Az idő jó volt, ennek ellenére nem tolongtak óriási tömegek a temetőnél, és a kis parkolóban is volt hely bőven.
Csak egy virágos tartott nyitva, rá is csodálkozott erre, de aztán ahogy az órájára pillantott, akkor kapcsolt, hogy öt körül jár az idő, elszokott télen attól, hogy ilyenkor még világos van, nem az a szívet-lelket gyötrő, nyomorult sötétség. Vele ment a két gyereke, meg a Sanyika is, aki a lánya barátjaként foglalt helyet az autóban, s mint később elpanaszolta, mostanában nehezebben bírja, ha hosszabb távon hátul kell ülnie. Nem sokat töprengett: szegfűt, fenyőkkel díszített csokrokat választhatott, vagy volt frézia – de az szálanként –, és ragyogó sárga nárcisz. Ez utóbbi tetszett neki inkább, ebből kért. Fizetett, aztán elindultak befelé. Ahogy átlépte a határt az élők és a holtak országa között, rögtön levette a telefon hangját, nem szerette volna, ha azt a már-már idilli csendet majd a Rammstein őrült dala, a Benzin hangos üvöltése zavarja meg. Mintha azzal, hogy beléptek a kapun, egy más világba kerültek volna.
Rögtön letértek balra, és lassú léptekkel haladtak céljuk felé. Közben nézték, milyen gyorsan betört ide is a tavasz: egyre több zöld, egyre több tarka szirom mindenfelé. A fákon madarak, s többfelé a sírok körül szorgoskodó – főleg idősebb – emberek.
Nem kellett messzire menniük. A márványlapon ágak hevertek, a szél verte le őket a szomszédban ácsorgó öreg famatuzsálemről. Előbb-utóbb ki kell majd vágni, mondta a gyerekeknek, akik visszakérdeztek, hogyan. Nem tudom, felelte, de majd megoldják. Másutt is vannak fák, ott sem várja meg a cég, amelyik a temetőt gondozza, hogy lezuhanjanak az ágak és összetörjék a drága sírköveket.
Álldogáltak a már-már langyos levegőben a sírnál. Tíz év, gondolta, hogy elszaladtak az évek. Akárhogy is, mindig úgy fog emlékezni az apára, ahogy elment, és aki sosem lesz sem hatvanegy esztendős, sem több. Átfutott a fején a képe, ahogy biciklire ült, vagy otthon a szobából kiment a konyhába. Ahogy lehajolt a gyerekekhez, vagy megigazította a szemüvegét, amikor olvasott.
Nem maradtak sokáig, miután nagyjából rendbe tették a sírt, friss vizet engedtek a vázába a kútnál és elhelyezték a virágot, indultak is vissza.
Ahogy baktattak a kocsi felé, s nézték, milyen változatos a kép az egyszerű kis keresztektől a komoly gépjárművek árával vetélkedő síremlékekig, meglátták a két macskát. Ott heverésztek az egyik síron. Egy fekete, meg egy iromba, vagyis klasszikus cirmos. Lustán mosakodtak a szelíden ereszkedő napfényben: olyanok voltak, mint egy különlegesen szép film valószínűtlenül tökéletes szereplői.
Nem riadtak meg, amikor észrevették az embereket, folytatták, amiben éppen benne voltak. Csak arra kapták fel a fejüket, mikor az egyik előhúzta a telefonját, és óvatosan elindult feléjük. Nem akart semmi rosszat, esze ágában sem volt, hogy elzavarja a macskákat, egyszerűen szerette volna lefotózni őket. Azok néhány pillanatra megmerevedtek, aztán a cirmos szépen felemelkedett és puha léptekkel kivonult a képből. Eltűnt a sírokat keretező bokrok között – mint valami színész, aki diszkréten elhagyja a világot jelentő deszkákat.
A fekete azonban nem zavartatta magát. Jó, ott álltak, ott bámészkodtak az emberek, de mit számított ez neki. Ők csak vendégek voltak itt, vele szemben, aki viszont itt töltötte az életét, itt lakott, itt volt otthon. S ahogy sejteni lehetett, míg a fekete macska kiélvezte a lemenő nap utolsó sugarait is, az emberek továbbindultak és elhagyták a holtak számára kijelölt területet.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)