Debreceni találkozás: a kisfiú mosolygott, mint egy angyal, élvezte a telet
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2019.01.13. 11:23 | Frissítve: 2019.01.13. 11:33
Debrecen – Jó íze, jó illata volt a levegőnek. A hó megült a házakon meg az autókon, ott hevert a földön, pont alkalmas volt arra, hogy a lelkes apák húzzák rajta a szánkót, úgy vigyék a gyereket.
Szombaton futottunk össze, még ebéd előtt. Szomszédok voltunk, Charlie meg Manó révén ismertük egymást, akik hamar jó haverok lettek. A kutyák ilyenek, összehozzák az embereket. Náluk is első látásra eldől, mi lesz a pálya, ők rögtön csóválni kezdték a farkukat, és attól kezdve közösen indultak hol erre, hol arra, megszagolni fákat, járdaszegélyt, megugatni a park felé osonó macskát. Charlie idős, megfontolt eb volt, Manó kölyök, mi meg az új lakók. Zoli akkoriban még javában tanult,
szóba elegyedtünk, összeraktuk, hogy tulajdonképpen nem is vagyunk ismeretlenek,
mert a szülei jó barátja az én kollégám volt, a féltestvérét pedig, aki remek muzsikus és kicsit idősebb, szintén ezer régóta ismertem.
Azóta sok-sok év eltelt, sok minden változott. Charlie elment, megsiratta mindenki, aki ismerte ezt az öreg, barátságos kutyát, Zoli elköltözött, megnősült, már két gyereke is van, most épp a kisebbikkel volt, Leventével, aki végtelen türelemmel ült a karján. Rendesen felöltöztetve, kabátban, sapkában, kesztyűben figyelt másfél esztendős kora minden derűjével és bölcsességével.
- Szánkóval jöttünk, jó idő van – mondta Zoli. Tényleg az volt, mínusz 2 fok semmi, ha nem fúj a szél.
Jó íze, jó illata volt a levegőnek. Igazi télnek láttuk, amikor a hó megül a házakon meg az autókon, ott hever a földön, vastag és pont alkalmas arra, hogy a lelkes apák húzzák rajta a szánkót, úgy vigyék a gyereket.
Még nem harangoztak, de nem sok hiányzott az ebédig, készültek, hogy hazaérjenek akkorra. Azért pár szót váltottunk. Mi újság otthon, hogy van a felesége, a nagyfiú, mi a helyzet a munkával, milyen év lesz 2019, nálunk mi újság a gyerekekkel, hogy megy az egyetem, a nagylány tényleg önálló útra lépett, mire számítunk, mit szeretnénk.
Nosztalgiáztunk, milyen szép volt régen, régen minden szép volt, mert akkor még öt, tíz, tízegynéhány évvel fiatalabbak voltunk. Most meg nagy terveink vannak. De hát így van ez, a gyerekek nőnek, mi meg már nem, nekünk csak az emlékeink gyarapodnak, egyre több lesz, egyre többet kell félretenni, mert nem minden pontosan olyan fontos, lesz, amit inkább szeretnénk elfelejteni, másokat meg soha. Van, amit szeretnénk elrejteni az emlékezet labirintusának legmélyére, másokat meg a mellünkre tűznénk, mint kitüntetést, amit jó mutatni a világnak is.
Hamar elfutottak a percek, mennünk kellett. A szán siklott a kisfiúval ezen a kevéssé lejárt úton. Levente mosolygott, mint egy angyal, élvezte a telet, a havat. Úgy fel fog cseperedni, hogy csak nézzük majd, amikor újra és újra összefutunk, előbb ovis lesz, aztán iskolás, aztán szép lassan felismeri, mi szeretne lenni. Új ajtókat nyit ki és bezár régieket, magasabb lesz, mint az apja, de pont olyan mosolygós, mint az anyja, egyetemre megy, talán borászkodni is fog, ahogy a nagyapja és talán zenével foglalkozik majd, mint a nagymamája.
Mindegy, a lényeg, hogy szeressék, hogy szeressen, hogy jó helye legyen ebben a világban, otthon legyen benne.
Ők a kanyarnál tűntek el, mi az átjárónál. Közeledett az ebéd. Csak egy szombat volt ez is.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)