Debreceni divat: melegítőben megyünk a kocsmába, de a szívünk visz el
Szerző: Szénási Miklós | info@dehir.hu Közzétéve: 2013.09.08. 09:56 | Frissítve: 2013.09.08. 18:51
Debrecen – A sportboltban egymást tapossuk, tréningruhában virítunk, a lelátón osztjuk az észt, amúgy meg krónikus nyavalyák tucatjában szenvedünk. Hogy is van ez? Jegyzet.
Hétvége van, ehhez képest a sportboltban óriási a tömeg. A pénztárnál is hosszasan kígyózik a sor. A gyanútlanul arra tévedő hirtelenjében nem is tudja, mi van itt most. Ajándékosztás? Egyet fizet, tízet kap akció? Vagy negyven évvel ezelőtti, 1973-as árakon lehet vásárolni, csak ma, csak itt? Ötven fillér egy nyalás fagyi, negyven forint meg a tornacsuka? Mint kiderül, semmi ilyen nincsen. Átlagos nap ez, olyan, mint a többi. Ennek ellenére csak úgy özönlenek a népek, válogatni, venni, vinni.
Hiába, sportos nép vagyunk mi, magyarok. S úgy néz ki, ebben az életformában a debreceniek is élen járnak. Induljunk csak onnan, hogy eleve, ki nem szereti a Lokit? Vagy a női kézilabdát? Az egyre sikeresebb vízipólósokat? Nemigen akad ilyen ember ezen a környéken.
Ehhez képest a felnőtt magyar lakosság 42 százaléka szenved valamilyen krónikus betegségben – legalábbis egy nem túl régi felmérés szerint. Mivel küzdünk? Magas vérnyomással, reumatikus és egyéb mozgásszervi megbetegedésekkel. De ott liheg a nyakunkban az elhízás, vagy a cukorbetegség is. De az allergia, a tüdővel kapcsolatos betegségek is keményen szedik áldozataikat. Nem beszélve a szív- és érrendszeri betegségről, mely a leggyakoribb halálok Magyarországon – minden második ember ennek következtében hal meg.
Hogy van ez? A sportbolt tele, tapossuk egymást, közben meg betegek vagyunk? Nem azért van dugig a sportbolt, mert sportos életmódot folytatunk? Úgy néz ki, nem. Hanem divatból. Megszokásból. Vagy az ördög tudja, miért. Az biztos, hogy a debreceni emberek szívesen hordanak sportos cuccokat. Melegítőben (szabatosabban: tréningalsóban) megy át a munkában megfáradt szaki a kocsmába felhajtani egy felest, meg egy sört. Legfeljebb nem tornacipőt húz mellé, hanem klasszikus utcai bőrcipőt. Ami azért rontja az összhatást, de hát a pultnál nem ez a lényeg, hanem ki hányszor emelt. Folytatva azonban a sort: a kismamák edzőcipőben tologatják a babakocsit, a nagyik meg melegítőben kérik a hentesnél a csirkefarhátat. A srácokon futócipő van, tréningfelső, úgy ülnek a pingpongasztalon, s adogatják egymásnak a spanglit vagy borosüveget. De ha buszra szállunk, akkor is lehet látni, milyen sokan hordanak nyáron tornacipőt, túraszandált, télen meg kirándulásra – outdoor tevékenység céljaira... – szánt sportbakancsot. Abban várjuk a buszt, meg sídzsekiben. Olykor az üzletemberek is keverik a fazonokat: farmer, sportcipő, zakó és márkás teniszpóló kombinációja adja laza eleganciájuk titkát. Kis túlzással mondhatjuk: bárhova megyünk, alig van ember, akin ne lenne valami gyaníthatóan sportos eredetű, illetve a sport világához köthető ruhadarab vagy kiegészítő.
Lehet, hogy ez a baj? Hogy nem ilyen holmikat kellene felhalmozni, meg villogni márkás cuccokban, hanem lesétálni és kocogni pár kilométert esténként? Igaz, hogy futni (úszni, fekvőtámaszozni, tornázni...) rettenetesen fárasztó. Plusz nincs is hozzá kedvünk, energiánk. Inkább megnézzük, mit játszik a Loki, s megdumáljuk, milyen gyengék ezek a fiúk, futni sem bírnak, meg levenni, odatenni rendesen a labdát. Vagy megállapítjuk, hogy lehetnének még keményebbek a vízipólósok, bokszolók, birkózók, kajakosok, s hozzátesszük, mi mit és hogyan csinálnánk a helyükben. S ezzel mi is megtesszük a magunkét, ott vagyunk a topon, állatian sportos fazonok, osztjuk az észt, az igazságot, tréningnaciban, edzőcipőben, korsó sörrel a kézben.
A lényeg az illúzió, nem?
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)