Addig vagyunk együtt érzők a hajléktalanokkal, amíg jó messze vannak?
Szerző: Szénási Miklós | info@dehir.hu Közzétéve: 2013.11.12. 08:30 | Frissítve: 2013.11.12. 12:57
Debrecen – Hajléktalanok. Sajnáljuk őket. Szeretnénk, ha valaki megoldaná a gondjaikat. Valaki, bárki, csak nem mi. Jegyzet.
Itt már koldulni sem lehet! Ezt mondja egyszerre felháborodottan, ugyanakkor nem kevés lemondással hangjában emberünk a parkolóban, amikor mutatjuk neki, hogy a bevásárlókocsinkban nem pénz van, hanem biléta. Egy darabig még álldogál ott, nézi a rakodást a csomagtartóba, aztán eloldalog. Amikor viszont utánalépünk, s a kezébe nyomunk egy marék aprót, egészen felvillanyozódik, és arcán földöntúli mosoly jelenik meg, úgy hálálkodik.
Kinek ne volna ismerős ez a közjáték? Nem nehéz összefutni valakivel, aki megszólít, tudnánk-e segíteni egy kis pénzzel. Vagy nem szól semmit, csak kinyújtja a kezét, és vár. Vagy nem kerül a közelünkbe, csak látjuk, ahogy megy (vagy jön?) nagy szatyrokkal az utcán. Vagy ott áll az út mellett, a lámpánál és be-bekopog az autók ablakán, nem szeretnénk-e újságot venni tőle.
A hajléktalanokat az emberek többsége sajnálja. Nagyon sokan együtt éreznek velük, s nem kevesen vannak, akik határozottan úgy érzik, problémáikra megoldást kellene találni, lehetőleg mielőbb. Az nem megy, hangoztatják sokan, hogy kitiltjuk őket a belvárosból, vagy hogy nem koldulhatnak, nem alhatnak az utcán. Ők is emberek, csak a sorsuk úgy alakult, hogy elveszítették a talajt a talpuk alól, és a fedelet a fejük felől. Nem ér, hogy még inkább beléjük rúgjon a világ, s a városok bizonyos területein ne tartózkodjanak életvitelszerűen, ha éppen úgy tartja kedvük.
Ugyanakkor van valami álságos, valami visszatetsző a hajléktalanokhoz való viszonyulásban.
A problémákat valóban meg kellene oldani, hangzik el sokszor. Aztán a folytatás: oldja meg a kormányzat, az önkormányzat, vagy ha úgy tetszik: a társadalom. Nem mi, hanem ők. Hiszen mégiscsak az ő dolguk ez, nem? Vagy tegyenek valamit a civil szervezetek. Annyi van belőlük, nem? Köztük olyanok is, akiknek a profiljába kifejezetten belefér a hajléktalanokkal való foglalkozás. S igen, legyen teajárat, étel- meg takaróosztás! Intézzék ezt a hivatalok, a civil szervezetek, az egyházi emberek, meg a szociális munkások. Akik azért kapják a pénzt, nemde? S ha nincs elég melegedő, meg szálló, akkor keressünk (nem: keressenek ők!) nekik. Biztosan akad elég üres lakás a városban, vagy olyan épület, ahol meghúzhatnák magukat.
Hogy akár itt, a mi környékünkön is? Na jó, ez viccnek is rossz. Ne szórakozzunk. Ez nem olyan környék. Itt iskola van, boltok vannak, ide ne jöjjenek. Hol fogjuk akkor sétáltatni a gyereket, a kutyát? Nehogy már a mi játszóterünkön fetrengjenek, ha beisznak. Nem azért vannak itt a mi környékünkön a padok, hogy otthontalan, lerongyolódott, büdös emberek napozzanak ott. Akkor mi hova megyünk? Mi marad nekünk? Ugye ismerős reakciók, kedves olvasó? Ahogy a folytatás is: akkor már sokkal érdemesebb lenne a szomszéd lakótelepben gondolkodni. Ott több a tér. Vagy még inkább: az ipartelep környékén is lehetne valami helyet találni nekik. Az még messzebb van a belvárosból. Bár ha belegondolunk, a tanyavilág se lenne rossz megoldás. Ott dolgozhatnának, megtermelhetnék magunknak az ennivalót, gyűjthetnének tüzelőt télire. Onnan be se tudnának jönni. Ami nagy szerencse, mert mi toleránsak vagyunk, de annak azért nem örülünk, ha a buszon mellénk áll egy ember nagy szatyrokkal. S hogy biztos így legyen, akár azt a részt körbe is lehetne keríteni. Dróttal. Jó, hogy nem lehet a kerítésbe áramot vezetni, de itt esetleg lehetne mégis. Mondjuk abból a meggondolásból, hogy ne támadjon rájuk senki. Védenénk őket, csakis azért. Ez nem is hangzik rosszul, nem? Egyesült erővel álljunk ki a hajléktalanok mellett, akiket biztonsági okokból elkülönítenénk a zord világ, a durva társadalmi környezet elől.
Annál is inkább, mert itt az ősz, jönnek az esők, és nem csak ők fognak ázni, fázni, de a mi orrunkat is csavarja majd az ázott ruha szaga. Azt tudjuk, hogy ők is emberek, de mi is azok vagyunk. Türelmetlenek, nagyon városiak – és persze, esendők.
Nagyjából ilyesmire futja, ha a hajléktalanokról kezd beszélgetni csak úgy két-három vagy több ember. A hajléktalanok meg élik a maguk életét. Vonulnak nagy szatyraikkal, vonulnak az utakon, előttünk, mögöttünk, keresztül a városon, viszik, cipelik magukkal az életüket.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)