Indiában tanítottak a Debreceni Egyetem oktatói – fotókkal
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2019.11.17. 11:00 | Frissítve: 2019.11.17. 11:00
Debrecen – Távoli, különleges világban járt Keszeg Anna és Kálai Sándor. Tapasztalataikról a felsőoktatás világában és a hétköznapokban interjúban számolnak be olvasóinknak.
Az idei tanév nagy utazással, izgalmas tanulmányi úttal indult Keszeg Anna és Kálai Sándor, a Debreceni Egyetem Kommunikácó- és Médiatudományi Tanszékének oktatói számára.
Dehir.hu: Hogy kerültek Indiába?
Keszeg Anna: A történet úgy kezdődött, hogy az idei Fashion Festival Debrecen Divatfesztivál szervezésekor szerettem volna indiai vendéget is hívni, mivel 2019-ben India divatipari hatása kiemelkedően erős. Az ottani legjobb divatképzés, a Pearl Academy magánegyetem dékánját, Ujjwal K. Chowdhuryt professzort kerestem meg. Az egyetem keretében működő Bán Imre Kultúratudományi Szakkollégiuma és a BTK dékáni hivatala nagyvonalúan finanszírozta a meghívást. Vendégünk, Sir Ujjwal újságíróként kezdte karrierét, igazi self made man, elképesztő networkkel. A teljes régió a telefonkönyvében van. Ő hívott meg az idén Udaipurban sorra kerülő 4. All Media India konferenciára és segített abban, hogy két intézményben is taníthassunk. S mivel időközben rektorhelyettesként átkerült a kolkatai Adamas Universityre, így a delhii Pearl Academyre is eljutottunk, illetve Sándorral mindketten tanítottunk Kolkatában is, mielőtt a konferenciával lezártuk a kéthetes utat.
Kálai Sándor: India óriási ország, rengeteg lakossal, ahol az oktatás, bármely szintjéről beszéljünk is, még nem feltétlenül elérhető sokak számára. Ott értettük meg igazán, hogy – mivel India esetében gazdasági nagyhatalomról beszélünk – mennyire gyorsan változik minden: a felsőoktatásban való részvétel is egyre elterjedtebb. Nagyon kíváncsiak arra, mit és hogyan tudnak a külföldiek. S emellett, természetesen, a nemzetközi együttműködések korában Európának és Magyarországnak is szüksége van/lehet indiai kapcsolatokra. Amellett, hogy tanítottunk, kapcsolatokat kerestünk, együttműködési szerződéseket írtunk alá.
Dehir.hu: Milyen területeken kapcsolódtak az oktatói illetve tudományos munkába?
Keszeg Anna: Én közösségi média-elemzésről, nemsemleges divatról, személyes márkázásról és örökségvédelemről tartottam előadásokat. Sokat dolgoztunk, Kolkatából például semmit sem láttunk, mert reggeltől estig feladataink voltak, az oktatáson kívül hallgatói projekteket értékeltünk.
Az volt a benyomásunk, hogy az indiai kollégák még a mi eleve intenzív életformánkhoz képest is túlterheltek.
Folyamatosan reakciókésznek kell lenniük, ami nagyon leszív, elbutít, nekem két hét is sok volt belőle. Illetve az is látható, hogy a saját kutatásaikra nem annyira van idejük. (Ehhez a modellhez egyébként a mi felsőoktatásunk is egyre közelít!) A konferencián közösségi médiához kapcsolódó témákat lehetett javasolni: itt én a kelet-európai örökségvédelemhez kapcsolódó Instagram-kommunikációt vizsgáltam.
Kálai Sándor: Én a televíziós sorozatokról tartottam kurzusokat. Érdekes volt látni, mennyi közös referencia van: két, egymástól nagyon távoli kultúra esetében döntően az angol-amerikai sorozatok alkotják a metszetet. Nagyon érdekes tapasztalat volt számomra az is, amikor közösen elemeztük a Terápia című sorozat amerikai verziójának egy epizódját. Ebben New Yorkba érkezik egy özvegy kalkuttai tanár, aki bármennyire is igyekszik, rosszul érzi magát egyre inkább idegenné váló fia családjában, így azok elviszik egy terapeutához. Azt gondoltam, hogy az indiai egyetemisták számára ez a történet sokkal ismerősebb, mint számomra, és az általuk említett sok apró adalék nyomán jobban értem az epizód részleteit. A konferencián is nagyjából ennél a témánál maradtam: arról tartottam előadást, hogy milyen volt a magyar HBO-sorozatok Facebook-kommunikációja.
Dehir.hu: Innen nézve milyennek látják az indiai oktatási rendszert?
Keszeg Anna: Mi magánegyetemen tanítottunk, így ezt tudjuk megítélni. Az látszik, hogy az oktatás nem túl régen tért át az interaktív módszertanokra, sok a frontális előadás. Így a szeminárium-jellegű, interaktív foglalkozásainknak nagyon jó feedbackjük volt. A diákok nagyon ki vannak éhezve az oktató figyelmére, nagyon sok mindent akartak mesélni magukról, mutatni projektjeikből. Bizonyos értelemben egyébként ez a munka most is tart, naponta többen jelölnek ismerősnek különböző fórumokon, küldik képanyagaikat, jókívánságaikat. A kasztrendszer hatásait konkrétan nem éreztük, az viszont nagyon furcsa volt, hogy a velünk azonos beosztású oktatók mennyire hierarchikusan viszonyultak hozzánk. A képzés erősen gyakorlatorientált, nagyon sok projektmunkát feltételez. A Pearlön elképesztő minőségű anyagokat láttam. Az egyik feladatuk például az volt, hogy egy kitalált divatlap egy lapszámát kellett egyetlen félév alatt előállítaniuk: olyan gyönyörűen kivitelezett, jól felépített, érett arculattervezést feltételező anyagokat láttam, hogy először azt hittem, létező lapok példányai.
Kálai Sándor: Érdekes lett volna látni, hogy milyen egy egyetemi óra, mit és hogyan tanítanak, de erre nem volt most lehetőség. Indiában az európaiak nem tudnak beleolvadni a környezetbe, így mindig, mindenhol a középpontban voltunk, és ezzel ott együtt kellett élni. Így volt ez az egyetemeken is. Ahogyan azt korábban is mondtam,
a felsőoktatás egyre dinamikusabb, az ottani hallgatók és oktatók nagyon kíváncsiak, rendkívül barátságosak és udvariasak.
Oktatók és hallgatók az országon, régión és városon belüli óriási távolságok miatt is egész napjukat és hetüket az egyetemen töltik, és ez óhatatlanul is más viszonyt alakít ki a tevékenységükhöz, mint nálunk.
Dehir.hu: Mennyire más az ottani oktatók és diákok hozzáállása, szemlélete ahhoz képest, amit itt, Debrecenben megszoktak?
Keszeg Anna: Az oktatók oktatók és nem kutatók. A diákokhoz való viszonyuk hierarchikus, komolyan fegyelmeznek. A mi tanóráink alatt is a teremajtó előtt állt egy-egy kolléga készen arra, ha nagyon zajosnak tűnik az óra, akkor közbelépnek, segítenek a fegyelmezésben. Ami nekem nagyon furcsa volt, mert kicsit úgy éreztem, mintha a hozzáértésemet kérdőjeleznék meg, holott csak segítőkészség volt. A diákok Delhiben jobban hozzá voltak szokva a véleményük hangoztatásához, mint Kolkatában. Nem tudom, hogy csak a magánegyetemre jellemző tendencia-e, de
a hallgatókat sokkal érdeklődőbbnek éreztem az itthoniaknál. Nagyon aranyos, ahogy a maximális tiszteletet megadva, borzasztó udvariasan rámenősek. Meg tudnám szokni, ha velük kellene dolgoznom.
Kálai Sándor: Igen, a hierarchikusság volt talán a leginkább meglepő: hallottam egyszer, ahogyan a tanár rákiabál egy hallgatóra. Ha a tanár belép a terembe, akkor a hallgatók felállnak, ha a hallgató szót kap, kérdez vagy válaszol, akkor jelentkezik, majd feláll és úgy jut szóhoz. Valahogy úgy éreztem, hogy ezek miatt a szabályozott formák miatt az oktatás-tanulás interakció komolyabban van véve, mint itthon.
Dehir.hu: Mi az, amit mi, magyarok, átvehetünk onnan? És mi az, amiben esetleg mi segíthetjük az ott folyó munkát?
Keszeg Anna: Minket, magyarokat nagyon nagyra tartanak az értelmiségiek, mert az indiai modern festészet megalapítójának tekintett Amrita Sérgil festőnő félig magyar származású volt. Mi egy civilizatorikus nemzet vagyunk az ő szemükben. Én végig úgy éreztem, hogy nagyon sok tanulnivalónk lenne tőlük: a hierarchikusság ellenére sokkal kevesebb a kommunikációs játszma a mindennapokban. Én alkatomnál fogva jól reagálok a közvetlenségre. Az is tetszett, hogy a kampusz Delhiben műanyagmentes: számomra nagyon szimpatikus volt, hogy intézményi szinten vannak ilyen típusú kezdeményezéseik. S hogy miben segíthetünk nekik? A figyelmünk, a tapasztalataink fontosak számukra. Ebben sokat és még többet érdemes nekik adni, hogy az Európa-India tengely megítélése kiegyensúlyozottabb legyen.
Kálai Sándor: Magyarországon (és általában a nyugati kultúrában) a felsőoktatás egyre inkább pénzügyi tranzakciót jelent: az egyetem szolgáltat. Ennek vannak, lehetnek jó és rossz oldalai. Korábban azt mondtam, hogy úgy éreztem ott, komolyabban veszik az egyetemi tevékenységet, mint itthon. Ez persze csak egy első benyomás, és lehet, hogy tévedek. De talán ezt erősíti a következő:
Indiában több száz millió fiatal van, a társadalmi mobilitás egyik lehetősége pedig az oktatás. 20-30 éven belül részben emiatt is India még annál is erősebb politikai-gazdasági hatalom lehet, mint napjainkban.
Az oktatás tehát prioritás, mindenkinek. Ebből a szemléletből inspirálódhatnánk.
Dehir.hu: A szakmai programok mellett volt idő „turistáskodni” is? Mit láttak, merre jártak? Mennyire könnyű vagy nehéz kint kapcsolatokat teremteni, építeni?
Keszeg Anna: Delhiből és Udaipurból láttunk többet: lenyűgöző és félelmetes ez a világ a maga idegenségével. Mi európai módra turistáskodtunk, ami komoly kihívás: nem vettünk igénybe idegenvezetőt, nem taxiztunk. Tömegközlekedtünk és sétáltunk. Aki járt már Indiában, tudja, hogy ez az európai flaneurség egyáltalán nem egyértelmű ott. A fehér embert nagyon megbámulják, folyamatosan nem kívánt figyelemnek voltunk kitéve.
Nagyon érdekes, hogy a privát és nyilvános tér mennyire nem különül el ebben az országban. Kicsit olyan, mintha az utcán élnének.
Meg kell tanulni elfogadni és értékelni ezt a nagyon radikális különbséget. Udaipur egy nagyon színes és egzotikus világ: jártunk maharadzsák palotájában, virágos kertjében.
Kálai Sándor: Indiában olyan ingerek érnek folyamatosan (tömeg, zaj, illatok, szagok), amelyhez az európai ember nincs hozzászokva. Rendetlennek, kaotikusnak tűnik minden, s ez végeredményben választás elé állít: vagy menekülsz innen (és távolságot tartasz, például úgy, hogy kizárólag autóval és idegenvezetővel változtatsz helyet), vagy próbálod megfejteni, mi lehet a kaotikusság mögött. Az túlzás persze, hogy mi ezt megértettük, de pár nap is elég ahhoz, hogy meglássa az ember az együttélést szabályozó elveket. Előfordult sétálás közben, hogy két-háromszáz méter után már egy másik világba csöppensz, és ez kihívás elé állít. Így fordulhat elő az is, hogy egy olyan városrészben találsz egy, a brit sajtó által is jegyzett éttermet, ahol nem is sejtenéd, hogy van ilyen.
Dehir.hu: Mi az, amire a legszívesebben emlékeznek vissza erről az útról?
Keszeg Anna: Az emberi figyelemre. Én szeretnék folyamatosan ilyen kedves emberek között élni.
Kálai Sándor: Igen, engem is ez nyűgözött le. Őszinte kedvesség ez, ennek tűnik, és nem is hiszed el, mert jó európai módjára gyanakszol, hogy ilyen nincs.
Dehir.hu: India után Dániába és Franciaországba utaztak. Nagy váltás volt?
Keszeg Anna: Dánia és India a kultúraközi skála két ellenpontja. A szervezetlennek, kaotikusnak ható Delhi után Aalborgban úgy éreztem, nekem túl steril ez a környezet. Lehet, hogy
ilyenkor érzékelem leginkább, mennyire kelet-európai vagyok: kicsit finnyás Indiához, de nem eléggé rendszerezett Dániához.
Dániában konferencián voltunk, Párizsban kutatni. Az indiai oktatói igénybevétel után nagyon jól esett végre a saját, másfajta munkára koncentrálni. Én – bevallom – ezért élek: a kutatás miatt választottam ezt a pályát. Párizs ideális hely az elmélyült kutatásra.
Kálai Sándor: Párizs mindkettőnk számára jól ismert város. A Montparnasse negyedben laktunk most, amelyről tudni lehet, hogy nem csak a francia, hanem a külföldi művészek egyik kedvenc negyede is volt. Itt a magyar származású fotósok, fotóriporterek életútját kutatva rábukkantam olyan rendőrségi dossziéra, amelyből kiderült, hogy gyanúsnak tartották, hogy Brassai, azaz Halász Gyula annak idején mindennap a Rotonde-ban volt. És közben most azt is átéltük, ahogyan Párizsba beszökött az ősz.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)