Laci, Évi, Dani és a többiek: NAGYOK voltatok!
Szerző: Dehir.hu | info@dehir.hu Közzétéve: 2012.08.15. 08:02 | Frissítve: 2012.08.15. 16:40
Kiválóak, szerények, sportszerűek, egyáltalán: szerethetőek voltak a magyar sportolók a londoni olimpián. Szeretjük is őket, mert megérdemlik! Minden képzeletet felülmúlva kilencedik lett Magyarország a több mint kétszáz nemzet vetélkedésében.
„Merjünk kicsik lenni!” – fogalmazta meg ars poeticáját, és ajánlotta a nemzetnek az egykori szocialista pártelnök, külügyminiszter, EU-képviselő, jó tíz évvel ezelőtt. A kormányprogrammá „nemesedő” kicsiség sajnos a sportot is elérte, hiszen Pekingben – minden eddigi olimpiai szereplésünket alulmúlva – nagyon gyengén szerepelt a magyar küldöttség. Míg Kovács László és kormánytársai talán Mao- és Kádár-anekdotákkal szórakoztatták egymást a kínai elvtársaikkal, addig a magyar sportolók mindössze három aranyat hoztak össze a pekingi olimpián. A korábbi óhaj ténnyé vált: olyan kicsik lettünk, hogy – hagyományainkkal ellentétben – alig látszottunk a versenyeken.
Nem csoda, hogy elég bátortalanul fogtunk hozzá a londoni esélyek latolgatásához. Kevés a sportoló, rosszak a feltételek, nincs elég pénz, elhaladt mellettünk a világ, eleve kis létszámú a küldöttség, a húzóembereink pedig már nem fiatalok – dünnyögtek a fanyalgók. Szóval szerény elvárások, de azért töretlen hit repítette a magyarokat az angol fővárosba. Hogy aztán ott csodát műveljenek, és szó szerint bearanyozzák „kicsi népünk” bő két hetét. Most már kimondhatjuk bátran: a nyolc arany-, négy ezüst- és öt bronzérem ismét „naggyá” varázsolta Magyarországot. Kilencedikek lettünk a nemzetek vetélkedésében, olyan „birodalmak” végeztek mögöttünk az éremtáblázaton, mint Ausztrália, Japán, Spanyolország, Brazília, és még sokan mások. Az előttünk álló Olaszország szintén nyolc, míg Franciaország és Németország is csak tizenegy arannyal térhetett haza.
A magyar sportküldöttség a versenyek alatt elképesztő sportszerűségről, szerénységről, koncentrációról és a határtalan győzni akarásról tett tanúbizonyságot. Ez még a televízión keresztül is „átjött”, minden versenyzőnk igazán szerethetően és becsülettel küzdött. Nem volt széthúzás, a külső körülményekbe való kapaszkodás egy-egy váratlan kudarc esetén sem. Ráadásul olyan sportágakban is szállítottuk a győzelmeket, amelyekben csak titkon reménykedhettünk. Mert a kajak-kenu és az úszás rendben van! A torna és atlétika nagyjából szintén, bár ezek már amolyan „félbravúrnak” számítottak. Risztov Éva és Szilágyi Áron aranyát azonban kevesen várták. Mint ahogy a csodálatos kézilabda csapatunk elődöntőbe jutása is óriási tett volt, kár, hogy nem sikerült bekerülni a fináléba. És ne feledjük cselgáncsozóink és birkózóink remek szereplését, mint ahogy Marosi Ádám öttusa bronzát sem.
Persze hiányérzetünk is lehet néhány szakág esetében: szinte „eltűntek” az olimpiáról a magyar súlyemelők, ökölvívók, birkózók, sportlövők, vívók és több csapatunk. A legfájóbb talán a női kézilabda válogatott hiánya volt, mert – elnézve a mezőny teljesítményét – szinte biztosan éremmel térhettek volna haza a magyar lányok. Kosárlabdában, röplabdában és labdarúgásban már évtizedek óta „labdához” sem érünk, pedig a fociba éppenséggel számolatlanul öntik itthon a forint milliókat. Egyébként is: ha a tavaly óta a társasági adó-visszatérítés segítségével államilag megtámogatott úgynevezett látványsportágak eredményeit nézzük, akkor alighanem csak a férfi kézicsapatra lehetünk büszkék (no, meg kicsit a női pólósokra). Az előző három olimpián egyaránt aranyérmes férfi vízilabda válogatott komoly csalódást okozott, a többiek meg (ahogy írtuk) nem is mehettek ki Londonba. Nem véletlen hát, hogy a KDNP már ezen a héten azzal a javaslattal állt elő, hogy néhány sportág esetében szintén bevezethetnénk az adó-visszatérítéses állami támogatást. Hogy sikeres legyen a felkészülés Rióra.
Feltűnő volt, hogy bajnokaink milyen remekül elbírták az esélyesség terhét. Gyurta Dani nem rezelt be a brit riválisoktól és a hazai közönségtől (jellemző, hogy az ő teljesítményén egy „pártlapos” újságíró fanyalgott, mondván: ha tíz centivel hosszabb a medence, kikap – ehhez képest világcsúcsot repesztett!), mint ahogy Berki Krisztián sem. Mindketten higgadtan, hibátlan teljesítményt bemutatva utasították maguk mögé a brit versenyzőt. Pars Krisztián minden dobásán látszott a magabiztosság, a néző szinte biztos lehetett benne, hogy csak az övé lehet az aranyérem. Kozák Danuta versenye is nagyon meggyőző volt, mint ahogy Szilágyi Ároné és Risztov Éváé is. A kajak kettes fiúk kicsit ránk ijesztve hozták a futamot a portugálokkal szemben. A legfeltűnőbb azonban az volt - amit nem győzünk hangsúlyozni -, hogy a magyar versenyzők ezúttal nem omlottak látványosan össze, mint korábban annyiszor. Még a második, harmadik, negyedik, ötödik helyezettek, sőt a kézilabdások és a vízilabdások sem. Ez utóbbiak inkább – sajnos – egyszerűen csak gyengén játszottak.
Igen, a pólóválogatott. Kemény Dénes és aktuális csapata tizenkét éve hozza az olimpiai aranyat, hol Sydneyből, hol Athénból, hol Pekingből. Nem volt irreális tehát az idei aranycél sem, de kár volt figyelmen hagyni a figyelmeztető jeleket. Magyarország ugyanis Peking óta egyetlen világversenyt sem tudott megnyerni, miközben az öregedő keret alig változott. Lehet persze az olaszok elleni negyeddöntő bíróira fogni a kudarcot (volt olyan játékos, aki ezt megtette), de aki józanul értékel, az bevallhatja: az amerikaiakkal vívott meccset kivéve egyszerűen gyengén játszottunk. Az ominózus olasz-derbi előtt senki nem tiltotta meg Szécsi kapusnak, hogy elfáradjon az Ofotértbe, szemüveget íratni, hátha akkor nem szed be négy gólt a „pipitérről”. Mint ahogy senki nem tiltotta meg Kiss, Biros és Kásás játékosoknak, hogy lőjenek koponyánként vagy három-három gólt. Ezekkel aztán elintéztük volna a jó taljánokat, majd hasonló játékkal a szerbeket és a horvátokat. Nagyon szimpatikus volt Madaras Norbert rádiós interjúja, melyben arról beszélt, hogy bizony ez a válogatott gyengébb volt elődeinél, és a mostani ellenfeleinél. Igen, ez az igazság…
A vízilabdás ötödik helyhez képest csak eggyel végzett előrébb Mocsai Lajos kézis válogatottja. De micsoda különbség! A franciákon kívül a világ élvonalát osztották be velünk egy csoportba, és valami hallatlan nagy bravúrral továbbmentünk, a januárban Eb-ezüstérmet nyerő Szerbia kárára. Aztán drámai csatában vertük a másik csoportot veretlenül záró Izlandot. Kár, hogy a svédek elleni elődöntőt elvesztettük, ám azt meg kell állapítanunk, hogy van egy nagyon jó férfi válogatottunk. Egy hihetetlenül jó edzővel (Mocsai Lajos), és olyan remek játékosokkal, mint Harsányi, Császár, Zubai, Iváncsik, Ilyés, Putics, Fazekas és Nagy Laci. Mert a sokat szidott, és árulónak tartott Nagy László hazatért, és rögtön a csapat egyik vezérévé vált!
Persze voltak csalódásaink a medencében, a kajak-pályán, a lőállásban, és a szőnyegeken is, de összességében elképesztő nagyot alkotott az olimpián a magyar CSAPAT. Nekünk debrecenieknek elsősorban Risztov Éva aranya a legfényesebb, és nagy kár, hogy Varga Tamás nem hozta el a saját harmadik elsőségét. Felemelő érzés volt, hogy minden közvetítés alatt hallhattuk a lelkes magyar szurkolók folyamatos biztatását. Most már csak abban bízunk, és töretlenül bízhatunk, hogy 2016-ban Rio de Janeiróban is legalább ilyen kiváló magyar válogatott küzd azért, hogy minél többször eljátsszák tiszteletére Kölcsey és Erkel édes-bús sorait. Addig van négy év, osszuk be hát amit most kaptunk: köszönjük lányok, köszönjük fiúk! Nagyok voltatok, nagyok lettünk – általatok.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)