Viszonylagosság
Szerző: Wiedemann Krisztina | info@dehir.hu Közzétéve: 2011.02.25. 18:00 | Frissítve: 2011.02.25. 18:00
Bár a swifti cizelláltságot nélkülözi, legalább a kérdésfelvetések szintjén jól teljesít az új Gulliver, Rob Letterman legutóbbi erőfeszítése. Mindazonáltal a Gulliver utazásai című családi mozi csak távoli rokonságot ápol Jonathan Swift hajóorvosának regényével. Kritika
Az angol–ír származású, éleslátása és humora okán az átlag fölé emelkedő író könyvének főhőse orvosi praxist szerezve, megnősül és Londonban telepedik le; tengeri szolgálatot 1699-ben vállal William kapitány hajóján. A harmincadik fok körül hajótörést szenved, s Lilliputban ér földet, agresszív és hatalmaskodó emberek között, akikhez képest ő maga jámbornak bizonyul.
Modern Gulliverünk (Jack Black) léha alak, a New York Tribune postázójában dolgozik és már öt éve szerelmes az utazási rovat szerkesztőjébe, Darcy-ba (Amanda Peet), ám nem elég bátor ahhoz, hogy randira hívja. Egy cikkel szeretne bevágódni a nőnél, ám csendes magányában már az alkotói folyamat elején elakad, és a Copy-Paste kombinációval szövegrészleteket lopkod, ahonnan csak tud. A gyanútlan Darcy le van nyűgözve a végeredményt látva, és egy cseppet sem fukarkodik a dicsérettel. Nyomban meg is bízza Gullivert egy témával: arra kéri, hogy a helyszínre utazva bizonyítsa be, alaptalan az a feltevés, miszerint földönkívüli tevékenység zajlik a Bermuda-háromszögben. Hajósunk az ütődöttek bátorságával egy lélekvesztőn hagyja el a floridai partot, s miközben épp azzal van elfoglalva, miként lehet robotot építeni egy magazin útmutatásai alapján, hatalmas viharba kerül. A tizenöt centiméteres lilliputiak földjén eszmél később, ahol azonnal rabságba vetik. Amikor azonban megakadályozza, hogy az egyik ellenséges sziget katonái elrabolják az uralkodócsalád egyik tagját, apját pedig a tűzből menti ki, hős lesz belőle. Ha itt megállnánk, még nem lenne semmi baj, Gulliverünk azonban a maga bárgyú módján szépen lassan a saját képére formálja Lilliputot. Ezen a ponton már alig mutat hasonlóságot Swift regényhősével, aki nem hajlandó erejét egy másik birodalom leigázására használni. A filmes behemót szilárd értékrend híján mindig kedve szerint cselekszik, és nagyon is elítélhető módon kihasználja hirtelen jött népszerűségét. Saját házat, sőt magánszínházat rendeztet be, ahol több felvonásban játszatja el élete fiktív történetét, mely bővelkedik a lilliputiak előtt ismeretlen, popkulturális utalásokban. A csúnyán megvezetett emberkék mozgatásában elmegy odáig, hogy – szegényes fantáziája nyilvánvaló bizonyítékaként – a birodalom központjában megépítteti a Times Square-t molinókkal és fényreklámokkal, melyek mind az ő nagyszerűségét hirdetik.
Minden viszonylagos – figyelmeztet a méretváltásokkal Swift és a hozzá csatlakozó Rob Letterman, aki Conrad Vernon társrendezővel legutóbb a DreamWorks rajzfilmrészlegének segítségével hozta tető alá a Szörnyek az űrlények ellen című animációt. Mindketten arra keresik a választ, hogy a dolgokat lecsupaszítva, mi az, ami valóban nagyszerű ezen a világon, s mi az, ami jelentéktelen. A feledhető vígjáték kulisszái mögé nézve, áttételesen megjelenik az amerikai civilizáció kritikája is, ám a kínos befejezés még ebben is elbizonytalanítja a nézőt. A színészi teljesítmény alulról súrolja a közepest: Chris O’Downnak és Emily Bluntnak jut néhány perc a dicsőségből, Jack Black erőlködése azonban izzadtságcseppekben mérhető.
A filmes Gulliver együgyű tanmeséje az amerikai típusú önbizalomépítés példája, kevés humorral és még kevesebb tanulsággal.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)