Tudják-e a debreceniek, ki az a Mercs János?
Szerző: Dehir.hu | info@dehir.hu Közzétéve: 2017.05.15. 08:55 | Frissítve: 2017.05.15. 09:01
Debrecen – Nem vagyok balhés alkat, mondja a színész, aki Debrecenben született és tíz éve játszik a Csokonaiban. Interjú.
Mercs Jánossal, a Csokonai Színház egyik legfoglalkoztatottabb színészével beszélgettünk élményekről, töprengésekről és persze vágyakról.
Dehir.hu: Tíz éve a Csokonai Színház társulatának tagja. A tavasz ébredésétől, A víg özvegyen, a Szegény Dzsoni és Árnikán, az Oblom-offon és a Titus Andronicuson át, egészen a Hessmeséig sok számomra emlékezetes előadásban láthattuk. Hogy emlékszik vissza, melyek voltak a legfontosabb produkciók?
Mercs János: Ilyenkor mindig azt érzem, hogy valaminek a rovására emelek ki mást. Az elején a legmeghatározóbb élmény a Vihar volt mind a munkafolyamatot, mind a rendezői gondolkozást tekintve. Szerettem Rizsakovval találkozni. De minden előadáshoz kapcsolódik valamilyen emlék. Ott van például a Titus Anatómiája, amiben volt egy remek szerepem, és valahogy mégsem boldogultam vele. Nagyon szerettem A revizort, de a Többsincs királyfit, a Camille-t és a Rómeó és Júliát is. Szinte minden évadban volt legalább egy olyan előadás, amit valamiért fontosnak éreztem, és ezt már sikernek értékelem önmagamban. Az idei évadról is elmondható ugyanez: belekóstoltam például egy tantermi előadásba, a Jeruzsálembe.
Dehir.hu: És hogy tetszett? Ilyesmire biztosan nem készítenek fel a Színművészeti Egyetemen.
Mercs János: Olyan óra, hogy két csengetés között hogyan játssz majd egy tanteremben, reggel nyolckor, valóban nem volt a Színművészetin. Örültem, hogy belekerültem, mert nagyon hasznosnak tartom ezt a műfajt. Persze megvannak a nehézségei: furcsa érzés először, mikor mondod a nagymonológodat egy általános iskolában, ahol a folyosón éppen kitör a szünet. Vagy amikor hajnali 6-kor befelé biciklizem a városba, hogy 7.45-kor játsszak egy előadást. Közben meg nagyon közvetlen ez a forma. Nagyon jó volt, mikor a Deszkán találkoztam egy tanárnővel, aki mondta, hogy a diákjai látták a Jeruzsálemet, és azóta járnak színházba. Érdekes volt kipróbálni ezt a műfajt is, melyben drámatanárként is funkcionálnunk kell: van ugyan egy megírt szöveg, de vannak olyan részek is, amikor a diákokkal egyfajta foglalkozást kell vezetnünk. Ebben még mindig nem érzem magam olyan biztonságban, mint amikor valakinek a szövegét mondom, de ezzel együtt is nagyon izgalmas.
Dehir.hu: Tíz év alatt meglehetősen erős kép alakul ki mindenkiről egy társulaton belül. A Mercs Jánosról mint kollégáról szóló kép nagyjából úgy foglalható össze, hogy egy színész, aki pontosan érkezik, azt csinálja, amit mondanak, nem ellenkezik, ezért könnyű vele a munka, viszont cserébe nehéz elérni, hogy valamiért igazán lelkesedjen. Így látja magát?
Mercs János: Hát azt hiszem, valóban nem vagyok balhés alkat. De sokszor nagyon komoly harcok, dialógusok mennek belül, csak ez kívülről nem látszik, belül őrlődöm. Egy-egy kérdéssel elvagyok napokon át. „Miért nem én kaptam azt a szerepet, miért ő?” És az is igaz: nem tudom, milyen rendező kellene ahhoz, hogy én egyből lelkesedni tudjak. Ilyen vagyok: lassan emésztgetem a helyzeteket, a darabokat, az embereket. Megtudom például, hogy jövőre lesz egy produkció, egyből elkezd bennem mozogni, hogy benne vagyok-e, ha igen, akkor ki rendezi, vajon milyen lesz... És sajnos olyan is van, hogy túl hamar megítélek egy készülő munkát például a darab alapján, pedig tudom, hogy nem feltétlenül az irodalmi remekművekből lesznek az igazán jó előadások.
Dehir.hu: Az új évad terve kapcsán elő-előjön az az érzés, hogy egy adott szerepet nagyon szeretne eljátszani?
Mercs János: Nem nagyon van nekem olyan, hogy szerepálom. Egy mondjuk pont volt, ami természetesen elment mellettem. Most már elmondhatom: szívesen eljátszottam volna Mercutiót a Rómeó és Júliában, mert azt gondoltam, hogy az nekem jól állna. Miközben tudja az ember, hogy szerepálommal lehet a legnagyobbat bukni. Nagyon fontos például, hogy ki rendezi. Ha esetleg nem találjuk a hangot a rendezővel, akkor az, hogy oda van írva az ember neve mellé, hogy egy rossz előadásban eljátszotta Mercutiót, még nem vigasztalja. A tavalyi speciel nem volt rossz előadás, és a Mercutiót játszó kolléga, Kiss Gergő is nagyon jó volt, ezért könnyebb is elengedni a dolgot. Visszatérve a szerepálmokra: az ember nyilván tisztában van az alkatával is, én nem fogom például Hamletet játszani. Ezzel együtt most is folyik a találgatás a színészbüfében, hogy jövőre milyen előadások lesznek, és részben már ki is osztottam a szerepeket. Szóval megy a töprengés...
Dehir.hu: Olyan szépen levezette ezt, hogy megkerülhetetlen a kérdés: kortársaihoz hasonlóan sosem legyintette meg a rendezés szele?
Mercs János: Nagyon örülök, hogy ezt felhozta, mert de. Ez is egy kudarc igazából. Az Ady Gimnáziumban, mondjuk, foglalkozgatok ilyesmivel, ott kiélhetem bizonyos szempontból és bizonyos keretek között a rendezői-kreatív energiáimat. Vagy csináltam már felnőtt amatőrökkel is előadásokat. Ezeket nagyon szeretem. Izgat ez a dolog. Eddig professzionális körülmények közt nem volt rá lehetőségem, de a vágy bennem van. Két esetben szokott egyébként leginkább felmerülni: vagy felgyullad a szerelem egy adott anyag iránt, vagy pedig felidegesít egy rossz előadás, és azt mondom, hogy ennél még én is sokkal jobbat tudnék...
Dehir.hu: Lehet viszont, hogy épp azok a műfajok hozzák a legnagyobb népszerűséget és elismerést színészként, amelyek rendezőként kevésbé vonzanak. A Camille révén sosem ismerték volna meg annyian, mint A víg özvegyen keresztül.
Mercs János: Épp ezt szeretem a vidéki színházban, hogy műfajilag sokfélét kell csinálni. Egyik nap fizikai színházi előadásban játszom, másnap pedig valami zenés-szerelmesben. Mindkettőre büszke tudok lenni, és ezzel nincs semmi bajom, annak ellenére sem, hogy magánemberként nem biztos, hogy az Operettszínházba váltanék jegyet.
Dehir.hu: Tíz év alatt valóban a mesejátéktól az operettig szinte minden műfajban kipróbálhatta magát, talán az egyetlen operát kivéve. Ez alkati kérdés, hogy egy színészt sok mindennel megtalálnak, vagy egy készség, és érzik, hogy jól tudja magát érezni különböző műfajokban?
Mercs János: Ahogy most gondolkozom, eszembe jut, hogy A halott város című operában − bár nem volt egy nagy alakítás − mégiscsak jelen kellett lenni, úgyhogy az opera is megvolt. Nem hiszem, hogy ez alkat vagy készség, egyszerűen a vidéki színházak repertoárjának sokszínűségéből adódik, hogy különböző műfajú előadásokba kellenek ilyen korú színészek. Nem álszerénységből mondom, de vidéken ez így megy.
Dehir.hu: Az előbb úgy utalt a Csokonaira, mint „az én színházam”-ra. Mennyire érzi azt, hogy Debrecenben tudják, hogy ki az a Mercs János, tudják, hogy tíz éve itt dolgozik, és negyven előadásban láttuk ez idő alatt?
Mercs János: A várost illetően bonyolult a viszony, egyrészt mert szeretem bonyolítani a dolgokat, másrészt mert itt születtem és tizennyolc évig itt éltem. Illetve most már huszonnyolc. Mindenféle plusz gondolatok és érzések kötnek ehhez a városhoz szemben azokkal, akik csak dolgozni járnak ide, vagy vendégként játszanak Debrecenben. Nyilván vannak, akik szeretnek, és rám mosolyognak az utcán, és persze vannak azok – és sokan vannak −, akiknek fogalmuk sincs, hogy ki vagyok. Ami nem feltétlenül lenne baj, ha a többi kollégámat megismernék, de nem ismerik meg, mert nem járnak színházba. És hogy miért nem járnak színházba, hát ezen is el tudok lenni jó darabig...
Dehir.hu: A beszélgetésünk elején említette, hogy a Viktor Rizsakovval való találkozás mennyire fontos volt. Az évad utolsó prózai bemutatójában, a Hogyan nevezzelek?-ben Rizsakov tanítványával, Ilja Bocsarnikovsszal dolgozott együtt. Felismerte benne a rizsakovi vonásokat?
Mercs János: Nyilván vannak közös pontok, de igazából nem. Viszont annak ellenére, hogy Ilja teljesen más, nagyon szerettem ezt a munkát is. Nagyon szeretek „ellenni” a mondatokkal. Sokféle színházat csináltunk és csinálunk, és nagyon sok múlik a rendezőn, hogy mi a fontos neki ebben a „csinálásban”. Én olyan iskolából jövök, hogy számomra az az alapvető kérdés a próbán, hogy miből, mifelé és hogyan mondjam el a mondatot. Ez a fajta analitikus színházcsinálás áll közel hozzám. Ilyen értelemben a szöveg felőli és a szöveg általi színházon nőttem fel, ezért nagyon szeretem, ha egy rendező harmadjára vagy negyedjére is visszamegy, és azt mondja: „de János, ott megbeszéltük, hogy... és ez még mindig nem olyan!” Ebből tudom, hogy neki is fontos az a mondat, és akkor megértjük egymást.
Dehir.hu: Tudja már, hogy mi lesz a következő munkája?
Mercs János: Elevenemre tapintott. Még nem tudom, és ez bizonyos szempontból megőrjít. Lehet, hogy öregszem, de egyre rosszabbul viselem, ha egyszer csak felhívnak, és teljesen váratlanul bele kell kezdenem egy próbafolyamatba. Idén négy előadást csináltam: a Kőműves Kelement, a Jeruzsálemet, a Hessmesét és a Hogyan nevezzelek?-et. Ha most, az évad végén még el is kezdenék valamit próbálni, nekem mindenképpen szükségem lenne legalább három hétre úgy, hogy csak „játszogatok” esténként. Nem is annyira fizikailag, hanem idegileg vagyok fáradt. Ráadásul nem is csak a pihenésről van szó, hanem például az adys diákokkal diákszínjátszó fesztiválra megyünk, meg persze ott van a kétéves fiam, és végre szeretném én hazahozni a bölcsiből. Vannak ilyen civil vágyaim is.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)