Régen született ilyen szórakoztató könyv az irodalomról
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2019.05.06. 11:29 | Frissítve: 2019.05.06. 11:30
Debrecen – Kedves ikonjait, barátait, példaképeit, kedvelt szerzőit idézte meg új kötetében Vámos Miklós. Kritika.
A különleges szó mostanában meglehetősen kopottassá vált, szinte minden eleganciát nélkülöz. A sajtó világában könnyű kézzel szórják ezt a jelzőt, mindenre odafirkantják, amiről a cikk szerzőjének semmi más nem jut eszébe, de azért szeretné jelezni az olvasóknak, hogy ez a valami, ez aztán nem akármi, legyen is az bármi... Mindezek ellenére én mégsem mondok le erről a szóról, mert valóban illik Vámos Miklós új kötetéhez.
Az isten szerelmére egyszerre elegáns és laza, szórakoztató és mulatságos, olykor megható, néha intim és máskor merész. Stílusa van, jó olvasni.
Tárcaszerűen rövid szövegekből áll, tehát akár a villamoson is előhúzható (ha nem is a zakó zsebéből, mert ahhoz vaskos), de egy férfiember irodai holmikkal teli pakkjából csak úgy, mint egy női táskából, mely ezernyi kincset rejt. De hátradőlhet olvasója az otthoni fotelben is, ahol kényelmesen fekhet a térden e kötet.
Vámos ezúttal az irodalomról ír. Írókról. Kedves ikonjairól, barátairól, példaképeiről, kedvelt szerzői(nk)ről.
A kötet első fele, a Hogy volt lendületes időutazás a közelmúltba, a második rész pedig egy még nagyobb ugrás vissza, a huszadik század első harmada és közepe felé. Az Írhatnám polgár hősei Márai Sándor, Kassák Lajos, Hamvas Béla, Kosztolányi Dezső – csak néhányan a listáról, akiket Vámos Miklós annyira szeretett olvasni.
A Hogy volt olyan pillanatokat villant fel, olyan portrévázlatokat skiccel elénk, melyek egyszerre visznek közelebb Mándy Ivánhoz (akitől a kötetcímet is kölcsönözte a szerző), Déry Tiborhoz, Janikovszky Évához vagy éppen Csurka Istvánhoz. Ugyanakkor Vámos (mintegy tálcán) odakínálja azt az üzenetet is az olvasónak, hogy az irodalom ma is roppant izgalmas és felfedezésre méltó terület. Olvasni jó, ezt sugallja e könyv minden sora. Bár szövegei hőse Vámos is, de ezt nem vehetjük tolakodásnak, hiszen ő a mi médiumunk, vele, az ő közvetítésével kapjuk e sztorikat és íróképeket, ezek az ő történetei is, nem csupán azoké, akikről ír. S bár 1950-ben született, mégsem hetvenkedik. Ahogy kötete elején leszögezi, persze, van az úgy, hogy születnek szövegek kortársakról, amit írójuk újra és újra elővesz, alakít, s valahogy egyre inkább az ő személye lesz a legfontosabb, ám itt ilyesmiről szó sincs. Szó van viszont arról, hogy e kis ország irodalma milyen izgalmas, mennyi titokkal, sajátos személyiséggel teli.
Az a világ, amiről Vámos a könyv első felében ír, részben már nincs. Ebben az időnek is nagy szerepe van, hiszen az a fiatalember, aki annak idején elhatározta, hogy író szeretne lenni, ma már túl van jó néhány évtizeden (köteten és sikeren). Sokat látott, hallott, tapasztalt, olvasott és írt. Emlékezhet olyan szerzőkre, egy (több) olyan korszakra, melynek képe egyre távolabb kerül tőlünk, egyre halványodik. Ahogy megidézi az elsüllyedt időt, eltöprenghetünk azon, milyen más is volt az, meg ez a Magyarország. (Sokakat tett tönkre az a rendszer, nem is kérdés, de az irodalom, az írók presztízse jóval magasabb volt.)
Vámos könyve bő 420 oldal. Sok? Nem. Aki akarja, olvashatja úgy is, mint egy regényt, de a szövegek között kalandozva is. Akár így, akár úgy: sajnáljuk, amikor a végére érünk. Régen született ilyen szórakoztató (és mégis komoly) könyv az irodalomról.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)