Olyan könyvet tett le az asztalra a fiatal debreceni szerző, aminek súlya van, mint a vasnak
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2018.07.04. 15:29 | Frissítve: 2018.07.05. 09:21
Debrecen – Karcsú kötet, de ez ne tévesszen meg senkit. A Salgó blues (t)rendkívüli olvasmány. Kritika.
Amikor először olvastam Juhász Tibortól verset, az tűnt fel, mennyire más világban mozog, mennyire (t)rendkívülinek hat azzal, hogy a szegénység és mélyszegénység, a margó és a margón élő emberek világát idézi meg. Nem újdonság ez a magyar irodalomban (gondoljunk csak Kassák Lajosra, Móra Ferencre, Móricz Zsigmondra, Csalog Zsoltra, Petri Györgyre vagy éppen a debreceni Tar Sándorra), de ez a hang jó ideje eléggé háttérben van. Pedig a posztmodern nyelvi bűvészkedések után egy ideje megint előtérbe került a történetmesélés lehetősége, amivel sokan élnek (ismét). Köztük ez a fiatal költő és író is, aki első könyve, a verses Ez nem az a környék után prózakötettel jelentkezett.
Nem csupán az tekinthető sajátosnak, amiről ír (egy tengődő, széteső kisváros nyomorúságos sorsú figuráit festi elénk), hanem az is, ahogyan.
Mintha tárcákat olvasnánk, melyek novellákká nemesedtek, s így együtt egy laza szerkezetű regénnyé állnak össze.
A szereplők akár több történetben is feltűnnek, hol fő-, hol mellékalakként. A közös bennük a lehetetlen helyzet, a látszólag semmiséggel teli, tehát nagyon is hétköznapi életút, a sehova sem vezető pálya és persze a helyszín. Ez a település hajdan jobb napokat is megélt, mintaváros volt, ahova még a nagy Szovjetunióból is eljöttek az elvtársak, mert (mint írja Juhász Tibor) Miskolcon éppen el lehetett rontani bármit, azt majd kijavítják, de itt nem. Nem egy vidám városka ez, s nem éppen szívderítő sorsok sorjáznak a kötetben, melynek a fő kötőeleme a fentieken a szerző személye, aki maga is ott mozog a lapokon. Kicsit úgy, mint egy megfigyelő, egy író vagy riporter, aki anyagot gyűjt, aki beszélget a kocsma népével, fizet nekik egy-egy sört vagy felest, és hallgatja a történeteiket.
Juhász Tibor nem írta túl ezt a könyvet. Rövid prózái tényleg rövidek, s maga az egész kötet sem túl vaskos. De súlya van, mint a vasnak, vagy a szénnek, amit a már rég bezárt bányákból hoztak felszínre a melósok, akik mára teljesen szétitták magukat. Drámákat olvashatunk ebben a kötetben, tragikus sorsvázlatokat. Mégsem szomorú munka a Salgó blues, szerzője nem esik abba a hibába, hogy maga is zokogni kezdene ezen a végtelen és helyrehozhatatlan nyomoron. Egyszerűen megmutat egy-egy olyan életet, ami teljesen más, mint amit a pesti belvárosból ki sem mozdulók ismerhetnek. Ez ugyanis nem az a környék.
Itt a gyárak bezártak, a házak és az életek tönkrementek. Itt nincs jövő.
(Olyannyira, hogy még maga a város is elsüllyedhet, hiszen ki tudja, hogy telefurkálták a földet alatta...) Minderről egyfajta visszafogott szeretettel, megértéssel, nagy-nagy empátiával ír Juhász Tibor. Nem téved el a szövegalkotás útvesztőjében, pontosan érzi, hol és hogyan kell lezárni egy sztorit, hogy ott visszhangozzanak bennünk az utolsó sorok akár órák múlva is.
Ahogy haladtam könyvével, apám és nagyapám szavai derengtek fel bennem, akik melósok voltak, de nagyon szerettek olvasni. Egymástól függetlenül is azt mondták, hogy aki ír, annak oda kell figyelnie a szegényekre, a nincstelenekre, és szólni értük, ha kell, mert más ezt úgysem fogja megtenni. Ez az írástudók feladata és felelőssége.
Nos, Juhász Tibor eleget tett ennek a küldetésnek. Amiről ír, az borzalmas, viszont ahogy ír, azzal a legszebb hagyományokat folytatja.
Nem számít, hogyan, mennyi idő alatt, mennyi küszködéssel vagy éppen milyen lazán született ez a kolduspalotákkal, lecsúszott bányászokkal, alkoholistákkal, leharcolt nőkkel, menekülésre képtelen, tehetetlen férfiakkal teli könyv. Csak az, hogy kézbe vehetjük, s olvashatjuk.
Kapcsolódó cikkek:Cím | dátum |
---|---|
Debrecenben találta meg az igazi útját Juhász Tibor | 2018.06.30 |
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)