Nem szépet, hanem igazat akar festeni a debreceni festő-tanár
Szerző: Magyar Evelin | info@dehir.hu Közzétéve: 2016.10.02. 09:45 | Frissítve: 2016.10.03. 15:40
Debrecen – Buka László számára a művészet és a hit egyaránt fontosak az életben. Munkája során a tehetséggondozást is előtérbe helyezi. Interjú.
Kellemes hangulatú kerthelyiségben szódával, szörppel vár. Cicák sétálnak a zöld udvarban, az egyik díjából befolyó pénzösszegből megépült fa alkotóhely mellett ülünk le beszélgetni. Buka László a maga szókimondó stílusával nagyon őszinte, és minden ízében az igazságot, a mélységeket keresi. Bár azt mondja, nem mindig fest „szépet”, az mindenképp elmondható, hogy szemet gyönyörködtetően színeset és inspiratívat viszont igen. Karnyújtásnyira áll az asztaltól egy impulzív, élénk árnyalatokkal megfestett kereszt. A valláshoz való kapcsolata régre nyúlik vissza, és igen fontos részét képezi munkájának, művészetének – egész életének.
Dehir.hu: Tanárként és festőként egyaránt ismert. Honnan jött a festészet iránti érdeklődése, szenvedélye?
Buka László: Édesapámtól eredeztethető ez az érdeklődés. Ő most 89 éves, annak idején a postaigazgatóságon dolgozott, hobbiként művelte a festészetet. Gyerekként azt láttam, hogy ő a konyhában, az udvaron, a Balatonnál alkot. Bár eleinte városépítész szerettem volna lenni, 17 évesen rájöttem, hogy a festészet érdekel. Ekkor apai segítséggel kezdtem bele az alkotásba. A könyvek is nagyon érdekeltek, izgalmas volt az orosz kötetekben az Ermitázs képeit nézegetni. A múzeumba járás, az utazás is mind indítópontok voltak.
Dehir.hu: Az édesapja is segített a technikák elsajátításában, az útkeresésben?
Buka László: Az alapismeretek tőle származnak: a vászon, a hígító, az ecset, a festőkés ismerete, de nem az ő szellemisége, témái mentén indultam tovább. Ő főként „vasárnapi festő” volt, én ezen szerettem volna túlmutatni, túljutni. Bár nem végeztem képzőművészeti főiskolát, közelebb kerültem a művészethez. Szerettem volna, ha a három gyermekem közül valamelyik ilyen irányban tanul tovább, de ez nem jött össze. Én magam matematika-rajz szakon végeztem a főiskolán, teológiát is tanultam. Amikor elkezdtem komolyabban foglalkozni a festéssel, már én próbálgattam apámat terelgetni.
Dehir.hu: Honnan jött az inspiráció a kezdetekben?
Buka László: Főleg a művésztelepeken, az iskolában egymásra ható diákoknak van nagy szerepük a stílus alakulásában. A tanulás során elsősorban nem a tanár hat a diákokra. Ez egy folyamatos önképzés, és egymás figyelése is beletartozik ebbe: ki mit tud és tapasztal. Múlt héten tartottuk a 35 éves találkozónkat az egykori csoporttársaimmal: a hat fiúból, akivel akkor együtt tanultam, három továbbra is festéssel foglalkozik. Egykori gimnáziumi osztálytársammal, Rácz Zoltán debreceni építésszel is szoros együttműködést ápoltunk: ő kért meg, hogy logót, címert, kaput vagy épp medencét tervezzek. 35 évesen festettem úgy először, hogy nem megrendelésre készült, hanem csak és kizárólag magamnak.
Dehir.hu: Volt valamilyen magánéleti vetülete ennek a változásnak?
Buka László: Igen. A Vénkerti Általános Iskolában tanítottam akkoriban, egy ablaktalan szertárban dolgoztam bezártságban tíz éven át. Egy nap az egyik gyermekrajzban észrevettem egy olyan elementáris erőt, amely arra ösztönzött, hogy megfessem a képnek azt a változatát, amely a saját stílusomat tükrözi. Határtalan boldogság öntött el ezután. Kipattant bennem egy dugó, innentől kezdve nyílegyenes út vezetett az alkotás felé. Két kisgyermekem volt már ekkor, egy kis lakásban éltünk, sok álmatlan éjszaka állt mögöttünk. Az ezzel járó feszültség is hozzájárulhatott az alkotás felé forduláshoz. Amikor festek, nem érdekel az, hogy jó vagy szép-e a kép. Az számít, jól érzem-e magam, amíg csinálom.
Dehir.hu: Mondhatni, hogy ez egyszerre önkifejezés és szórakozás is?
Buka László: Nem igazán szeretem ezt a szót, hogy önkifejezés, számomra sekélyes kifejezés. A képeimet nem azért festem meg, hogy a pénzen, az eladáson törjem a fejem már előre. Hanem azért, hogy elmondjak valamit a világról. Szóban nem tudom kifejezni, beszélnek helyettem a képek. Sok embert ismerek, de egyre kevésbé érdemes elmondani a dolgokat másoknak manapság, hiszen nem szül gyümölcsöt a beszélgetés. A képpel viszont lehet beszélni: nem szól vissza, ha rosszul sikerül, akkor sincs belőle senkinek kára, nincs belőle megsértődés. A rossz képeket is elteszem már, bár régen párat a tűzre dobtam. A saját életem örömének egyik ösvénye a festészet. Azt festem meg, ami Isten által teremtetett. Dehir.hu: Teológia szakon végzett, több kiállítása is kötődik templomi környezethez. A hit, a vallás hogyan hat az Ön művészetére?
Buka László: Felekezeti iskolában tanítok, a Dóczy-gimnáziumban. Bár ez az iskola református, én magam evangélikus felekezetű vagyok. A családomban is fontos szerepe van a vallásnak, a feleségem református lelkész. Nagyon érdekel Jézus személye, hiszen ő is emberi lény volt. Egy példamutató személy mindenki életében, aki foglalkozik vele. Többször megpróbáltam lefesteni őt, egyik kép rosszabb lett, mint a másik. Nem hagyományos arcokat próbálok festeni, a szenvedő, megfáradó, szomorú arcot keresem, ezek pedig elég ijesztő eredményeket hoznak. A passió megfestésével is foglalkozom, a keresztmotívum is megjelenik a képeimen, a saját stílusomban. Azt szokták rólam mondani, hogy vad, indulati festő vagyok. Gyakran festek kézzel is, nem a megszokott, „lenyalt” festészetet művelem. Ha festek, nem készítek rajzokat előtte, az üres vászon előtt állva sok esetben semmit nem tudok az elkészülő képről. Ilyenkor az ősiség, az energia zúdul ki belőlem. Gyakran rákérdeznek arra, honnan van az ihlet. Én erre azt felelem, hogy az nincs. A vágy van arra, hogy fessünk. Nagyon érdekel az ősi ember rajza, a népművészet és a gyerekek rajzai. A képeim negyede gyermekrajzból inspirálódott.
Dehir.hu: Hogy jött a tanári pálya az életébe?
Buka László: Nem erre készültem. 24 évesen, amikor elkezdtem a pályát, még nem tudatosult bennem, milyen munka ez. Hajdúszoboszlón kezdtem, az egyik általános iskolában, két évig ott tanítottam. A rajz miatt érdekelt a rajztanári pálya. Ez persze másabb, és szabadabb, mint a többi tárgy oktatása. A festői világ átadása más gesztusokkal, technikákkal történik, mint a „frontális” órák esetében, ahol a tanár beszél a diákokkal szemben, ők pedig jegyzetelnek. A lelkészi pálya is felvetődött, de azt túl kötöttnek találtam. Mai napig foglalkozok különböző dolgokkal az egyházban: kántor vagyok, orgonálok, egy folyóiratba írok és szerkesztek is.
Dehir.hu: Mennyire tartja tanárként fontosnak azt, hogy a gyerekek tehetséggondozását kézben tartsa, a tehetségek útját egyengesse?
Buka László: Voltaképpen csak ezt csinálom. A rajzot lehet tételesen tanítani, de én nem erre megyek rá. Amíg dolgozunk órán, figyelem a gyerekeket, minden órán fontos az, ki milyen ötlettel áll elő. Szakkörök alkalmával, és szünetben, a négyszemközti beszélgetés során is erre törekszem.
Dehir.hu: Jövőbeli terveiről, következő kiállításáról mit lehet tudni?
Buka László: Az iskola Dóczy Galériájában 14 éve rendezem a kiállításokat, évi három-négy is van belőlük. Mivel most 59 éves vagyok, közel állok a nyugdíjhoz, így egy kiállítást tervezek erre a helyszínre a képeimből. Akár búcsúnak is tekinthetjük ezt az iskolától.
Dehir.hu: Milyen tematikájú képeket láthatunk majd itt?
Buka László: Ennek a meghatározása a legnehezebb minden alkalommal. Nagyjából 25-30 kép fér ki a falra a kiállítóteremben, ilyenkor körülbelül 50 képet viszek magammal, ezekből válogatok. Ha az első ötöt ki tudjuk választani, az nagyban befolyásolja a következő képek tematikáját, sorrendjét. Amikor a képeimet megtekinti a közönség, időként megkérdezik: miért nem festetettem szebbet. Egyszerű a válasz: nem szépet akarok festeni, hanem igazat.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)