Harmadik típusú találkozás Kukorica Jancsival
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2012.09.23. 10:29 | Frissítve: 2012.09.23. 18:05
Debrecen – János vitéz a mi hősünk. Nem érdemlik meg, de kihúzza a franciákat a pácból. Daljáték nagy slágerekkel és világító tündérekkel. Kritika.
Kukorica Jancsi, azaz János vitéz históriáját mindenki ismeri Petőfi elbeszélő költeményéből. Kalandos, szerelmes és varázslatos elemekkel átszőtt mese a szegény emberről, aki tehetségével és szorgalmával a csúcsra jut. Igazságot tesz, és szemben azzal, ami egyáltalán nem törvényszerű az életben, története végén a gonoszok elnyerik büntetésüket, a jók pedig jutalmukat.
Ma egy ilyen népszerű sztoriból azonnal film készülne, 1904-ben viszont daljáték született. A fiatal és tehetséges zeneszerzőt, Kacsóh Pongrácot Bakonyi Károly bízta meg, írjon zenét a János vitézhez. Kacsóh felejthetetlen slágerek sorát vetette papírra: elég, ha felcsendül a dallam, simán tovább dúdolja bárki az olyan slágereket, mint az „Egy rózsaszál szebben beszél”, vagy „Én, a pásztorok királya legeltetem nyájam”.
A Csárdáskirálynő mellett talán a János vitéz a legnépszerűbb magyar zenés darab: valahol a népszínmű, az operett és a nótavilág környékén. Ugyanakkor mégsem szirupos, bár az édesbús jelzőt könnyen elbírja magán, mint a premier környékén Debrecenre tört őszben az esőköpenyt a színházlátogató. Emellett az is indokolja, miért került színre az idei szezonban, mert trilógiává tesz egy olyan népi hősök kalandjaira épülő darabokból álló sort, melyet a Ludas Matyi nyitott és a Háry János folytatott. Ők a mi meséink hősei, akikkel éppen, hogy nem felmosta Európa a padlót, hanem ők voltak, akik kirángatták az olyan hatalmakat is a pácból, mint mondjuk a franciák, akiknek egyébként Magyarország túl sok jót nem köszönhetett történelme során. Nagyjából a török időkben is nagy ívben tettek ránk, Rákóczi is hiába kért tőlük segítséget, Trianonról meg ne is beszéljünk. Tehát mondhatni, ideje, hogy egy kicsit rásegítsünk alapból megtépázott önbizalmunkra, ne importált kultúrcikk, hanem hazai darab nyissa az új évadot a Csokonai Színházban.
Zakariás Zalán rendezése a három felvonást markánsan tagolja. Ami közös bennük, hogy egy nagy tükörfelület szűkíti a színpadi teret. Az első, népies, romantikus hangulatú felvonásban azonban még a fél színpad is nagynak tűnik olykor, pedig egy Liberté vagy Borisz Godunov esetében bőven szűknek éreztük. Valahogy elvesznek a szereplők a magyar vidéken. Itt megismerjük a kissé túlkarikírozott gesztusokkal operáló ádáz mostohát (Csíky Ibolya) és korrupt csőszt (Ürmössy Imre), a részeges, ellenben szép hangú Bagót (Bognár Szabolcs), a határozott és kissé rátarti huszárkapitányt (Wagner Lajos) és persze a két szerelmes árvát, Iluskát (Szalai Ágnes) és Kukorica Jancsit. A banya meg a csősz csőbe húzza a szerelmeseket, s kitúrják Jancsit a juhok őrzőjének pozíciójából: miután megbukik mint pásztor, katonának áll.
A darab és az előadás igazi sztárja Jancsi, azaz Bakos-Kiss Gábor. Sokszínű, laza, mégis meggyőző játéka életet ad az egyébként erősen papírmasé figurának, és szerethető, már-már hihető hőssé formálja át. Egy-egy könnyed gesztusának köszönhetően szinte úgy érezzük, mintha egy 3D-s animációs vagy rajzfilmbe csöppentünk volna.
A szellős vidéki szín után a túlzsúfolt és léha francia udvarban folytatódik a történet. A francia királylány nem csupán szerepe szerint tüzes menyecske, Rácz Rita szenvedéllyel tölti meg az egyébként látványos és nagyvonalú jeleneteket, míg Böjte Sándor a franciák királya szerepében azt hozza, amit megszoktunk tőle: elénekeli, illetve elbohóckodja a figurát. Kettejük között Vranyecz Artúr udvarmestere, Bartoló jelenteti az ellenpontot, aki mimikájával, mozdulataival nagyjából kitölti a történet hézagait is. Amilyen gyorsan felcsapott huszárnak Jancsi az első felvonásban, miután János vitéz lett, olyan sebesen vonul ki a seregből. Világgá megy újra, mert hírt kap arról földijétől, Bagótól, aki utána jött, hogy belepusztult Iluska a bántalmazásokba.
Ha a már-már realista nyitás után a franciáknál a fikció térfelére léptünk, a harmadik felvonásban a fantáziavilág csúcsára ér a darab. A kurta, alig félórás harmadik színben a néző csak kapkodja a fejét, mivel a fényekkel, füsttel és hangokkal sikerül igazán horrorisztikus hangulatot teremteni a Csokonaiban. Bár a misztikus térben némileg haloványabb gonosznak bizonyul a Jancsi falujából ide, a világ végére keveredett banya, ez természetesen nem áll útjába annak, hogy a jó győzzön. E győzelem örömére aztán kivilágított és szőke tündérlányok jönnek elő, mint csupa neonfényű Baywatch-girl (csak tudnánk, honnan sikerült ennyi szőke parókát szerezni...), János vitéz és Iluska pedig úgy vonulnak be Tündérországba, mint akiket a Harmadik típusú találkozások idegen lényei ragadnak magukkal.
Összességében a János vitéz időtlen és szórakoztató előadás lett igényes és látványos színpadi megoldásokkal, vékonyka szerepekkel ugyan, de egészen jó alakításokkal. Igazi beavató darab, mert a 6 és 12 év közöttiek tényleg beleszerethetnek általa a színházba. Alkalmas nosztalgiázásra is, hiszen a nyugdíjas, vagy a nyugdíjas kor közeli nézők, meg azok, akik szeretik az operettet, a magyar nótát óriási élményként élhetik meg az előadást. Kérdés ugyanakkor, mit kapnak azok, akik sem egyik, sem másik csoportba nem tartoznak... János vitéznek helye van Debrecenben és a Csokonai Színházban – de talán szerencsésebb lett volna, ha nem vele indul az évad. Ennek ellenére soha rosszabb premiert – hiszen itt végül is a mi hősünk ment a mennybe.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)