Csataló a senki földjén
Szerző: Wiedemann Krisztina | info@dehir.hu Közzétéve: 2012.02.26. 08:26 | Frissítve: 2012.02.27. 10:10
Egy angol gyerekkönyv alapján színpadra vitték, majd film lett belőle. A barna csődört és gazdáját, Albertet Steven Spielberg „karolta” fel. Az Oscar-jelölések azt sugallják, jó lóra tett a filmrendező, a Hadak útján sikere mégsem borítékolható. Kritika.
Joey, a ló története Spielberg kezei közt mesének indul, egy idő után mégis valóságosnak akar látszani. A rendező bizonytalankodása hamar átragad a nézőre, aki párhuzamosan ismerkedik meg egy angol fiúval, Alberttel (Jeremy Irvine) és a ménnel, mely egy lóvásáron kerül az apa, Ted Narracott (Peter Mullan) birtokába. A büszke és szegény család egyetlen reménye a ló, mely egy napon talán alkalmas lesz arra, hogy felszántson egy sziklás, kemény földdarabot.
Az állattal együtt cseperedő Albert – akinek naivitása sokszor a debilitás határát súrolja –, különleges kapcsolatot alakít ki Joey-val: úgy tűnik, hogy gyengédséggel, szeretettel mindenre rá tudja venni. A ló azzal hálálja meg a törődést, hogy felszántja az ominózus birtokot, amivel a teljes elszegényedéstől menti meg a Narracott családot. Az idill nem tart sokáig, mert közbeszól a háború és a pénztelenség. Albert apja arra kényszerül, hogy eladja Joey-t. A csődör egy magas rangú, állatbarát katona birtokába kerül és átéli az első világháború valamennyi borzalmát.
A brit táj szépségét utoljára a második világháború idején ünnepelték úgy a filmesek, mint ahogy most Spielberg teszi. A Hadak útján alapötlete azonban nem őt, hanem Michael Morpurgo angol írót dicséri, aki a ló szemszögéből láttatja a XX. század első évtizedeit. A szokatlan megközelítés kínál meglepetéseket, akárcsak néhány profi módon megjelenített csatajelenet vagy két, mellékszerepben feltűnő színész – Tom Hiddleston és David Thewlis – alakítása. Mindez azonban semmit sem változtat azon a tényen, hogy Spielberg a szánkba rágja valamennyi üzenetét: azt, hogy a háborúkat nem a kisemberek, hanem az arctalan nagyhatalmak vívják; az, hogy az emberi nagyság fokmérője, hogy miként bánunk a gyengébbekkel; azt, hogy az igaz emberek a legnagyobb bajban is igazak maradnak vagy azt, hogy a küzdés, amit ránk szabtak, végeredményben sohasem hiábavaló.
Furcsa kettősség jellemzi ezúttal Spielberg alkotását, aki sok más filmjéhez hasonlóan ezúttal is a felebaráti szeretet erejéről beszél. Mondanivalója most is van, hisz a téma kimeríthetetlen, összességében még sincs nyert ügye, mert a hatásvadász giccsekben tobzódó tálalás és a túlcsorduló szentimentalizmus sokat von le a mozi értékéből. A devoni dombokat láttató nagytotálok, a könnyes szemű közelképek bár kezdetben hatásosak, rövid időn belül fullasztó atmoszférát teremtenek. Mindent tovább nézünk, mint szeretnénk, a Schindler listája óta a rendezővel dolgozó operatőr, a lengyel származású Janusz Kaminski kamerája mindig többet időzik egyazon állásban, mint kellene. Spielberg nem hagyja, hogy a látottakat-hallottakat a saját szűrőnkön átengedve súlyozzunk, épp ellenkezőleg, arra törekszik, hogy minden tudását a befolyásolásunk érdekében vesse latba – ráadásul ebben valamennyi munkatársa (pl. az Oscar-díjas zeneszerző, John Williams) is a kezére dolgozik. És mivel a szakmának mestere, hamar csapdába esik a vad: a néző akkor könnyezi meg a látottakat, vagy akkor nevet, amikor a rendező szeretné. Hosszan lehetne vitázni arról, hogy a munka, ami ilyen eredményt hoz, bravúr-e vagy sem, egy azonban biztos, a vad nem szokta jól érezni magát a csapdában.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)