Egy debreceni, aki nem kért autogramot George Clooney-tól
Szerző: Orosz Ferenc | info@dehir.hu Közzétéve: 2013.10.12. 11:04 | Frissítve: 2013.10.12. 20:34
Debrecen – Aki kíváncsi, milyen filmek miatt megy moziba a világ, az Velencében megtudhatta. Fesztivál, ahogy egy moziőrült debreceni látta.
Alkalmi szerzőnk, Orosz Ferenc imádja a filmeket. A Debreceni Egyetem hallgatójaként sok-sok nemzetközi fesztiválon megfordult. Legutóbb Velencében járt, s az idén 70 éves rendezvényről számol be a Dehir.hu olvasóinak.
Különös kép fogadta augusztus 28-án, este 7 óra körül a velencei Lidóra látogatókat. A Palazzo del Cinema már felöltötte ünnepi viseletét, a vörös szőnyeget is leterítették. Az alacsony, díszes kordon előtt emberek százai tömörültek, szerte a világból. Láthatóan vártak valakire. Én oldalról, a sajtósok helyéről figyeltem az eseményeket, megmenekülve a nagy tömegtől. Kisvártatva a szőnyegre begurult egy autó. A tömeg felhördült, fiatal lányok visítoztak, nyújtogatták a kezüket, integettek. Az autóból kiszáll egy férfi: George Clooney. Minden sztárallűrt nélkülözve odament a rajongóihoz, és mosolyogva aláírta az összes orra alá tartott papírfecnit. (Ha ott lettem volna, nyilván az enyémet is aláírja, de az ember vagy ott van a tömegben, vagy távolabb áll...) Az őrület leírhatatlan volt, de ő csak mosolygott, viccelődött, majd amikor eljött az idő, besétált a mozi ajtaján, hogy új filmje, a Gravity elindítsa a rendezvényt. Ezzel az eseménnyel nyitotta meg kapuit a 70. velencei filmfesztivál.
Természetesen ez nem volt az egyetlen ilyen este a több mint tíznapos rendezvény során, és nem is a premierek jelentették az egyedüli látványosságot a fesztiválra kitévedő számára, mely augusztus 26-ától szeptember 7-éig tartott. Bár e sorok szerzőjeként elsősorban a filmek miatt látogattam meg a biennálét, van egy érdekes többlete is az egésznek, amit igazán csak a helyszínen, s tapasztalati úton lehet megérteni. Ez már nem az első alkalom, hogy fesztiválokon vettem részt: nem ez az első látogatásom a Biennálén sem, s többek között Cannes-ban is megfordultam már, mint a Debreceni Egyetem hallgatója, ugyanis a nagyobb fesztiválok biztosítanak akkreditációt a diákoknak is. Azonban most történt meg először az, hogy mint újságíró vettem részt a rendezvényen, ami sokkalta mélyebb betekintést engedett a filmek, a sztárok, a fesztiválok világába. Ezt a tapasztalatomat reményeim szerint fel tudom majd arra használni, hogy írásban adjak közeli képet arról a hazai közönségnek, milyen is egy ilyen fesztiválon részt venni.
Reggel korán kel az ember – olyan 6 körül –, és rohan is, mert a hajó viszi a Lidóra. Nagyjából öt perces buszozás után megérkezünk az úgynevezett „Mozifaluba”, ahol különféle vásárlási és étkezési lehetőségek állnak a fesztiválozó rendelkezésére. Ide még a járókelők is betévedhetnek, az elkerített részbe azonban már nem. Mosolygó, ám félelmetes küllemű biztonsági őrök várják, hogy felmutassuk a sajtójelvényt. Ezután rohanás a sajtóvetítőbe, a „Sala Darsena”-ba, ahol a fentebb már említett Gravity-t lehet megtekinteni. A megnyitó természetesen zártkörű volt, ezért én is csak másnap reggel láthattam a filmet, ami egyébként októbertől a hazai mozikban is elérhető lesz.
A teremből kijövet rögtön vissza is fordulok, hogy megnézzem a következő filmet. A délelőtti két film általában mindig állandó, a délután az a nagyközönségé és a premiereké. Dél körül átvonul a nagy tömeg a „Lido Casinó”-ba, ahol a harmadik emeleten a sajtótájékoztatón vehetünk részt. Itt már sokkalta nyugodtabb a környezet, nincsenek visítozó tinik, nincs tömeg, csak a film alkotói és újságírók tömkelege. Aki ülni szeretne, annak ajánlatos hamar ott lenni, ugyanis az ülőhelyek hamar elfogynak. A színészek, rendezők lelkesen beszélnek filmjükről a félórás tájékoztatón, a kérdésekre készségesen válaszolnak.
Délután környékén átfutok a fesztivál hatalmas sátrába, ami a „PalaBiennale” nevet viseli. A sátor elnevezés megtévesztő lehet, ugyanis ez csak struktúrájában az, kívülről-belülről egy hatalmas tornaterem érzetét kelti, itt is több száz ülőhellyel. Ehhez egy kicsit gyalogolnom kell, ugyanis a fesztivál területétől kb. 300-400 méterre van felállítva. Itt igazából olyan filmeket kaphat el az ember, amelyek korábbi sajtóvetítéseiről valami oknál fogva lemaradt, ezek leginkább utánvetítések, amik természetesen nagyon sok esetben rendkívül hasznosak tudnak lenni.
Mindezek után vissza a fő helyszínekhez, hogy megnézhessem a vörös szőnyeges bevonulást, már ha nincs semmi érdekes az esti kínálatban, és ez nagyon ritkán történik meg egy ilyen kaliberű fesztiválon. A rohanás körülbelül éjfélig tart, majd reggel kezdődik elölről. Csodálatos őrület, valóban.
S hogy mit tudott nyújtani nekünk a világ legöregebb fesztiválja idén filmek szempontjából? Milyen benyomást keltett a felhozatal? A kérdésre a válasz meglehetősen egyszerűen megfogalmazható: pazar kínálatot. A biennálé újra bebizonyította, hogy a legfontosabb fesztiválok közé tartozik, s képes átfogó képet adni a mai filmművészetről, egyúttal újabb tehetségeket is pályára állítva. Az alábbi felsorolás nem meríti ki az egész fesztivál felsorolását, sokkal inkább egy átfogó képet próbál adni arról, milyen filmeket vetíthetnek a közeljövőben a debreceni mozik.
A korábban már említett Gravity bombasztikus nyitófilmnek bizonyult, szinte minden kritikust és újságírót lenyűgözve robbant be a mozikba. A George Clooney és Sandra Bullock főszereplésével és Alfonso Cuarón (Harry Potter és az azkabani fogoly) rendezésében készült klausztrofobikus dráma két űrben rekedt asztronauta történetét meséli el, október 4-től pedig már a hazai mozik is vetíteni kezdték.
Említésre méltó Stephen Frears (Veszedelmes viszonyok, A Királynő) új filmje, a Judi Dench és Steve Coogan szereplésével készült Philomena, mely egy közelmúltban történt valós eseményt dolgoz fel. Az apácák által gyermekétől elszakított hölgy ötven év után egy nemrég elbocsátott újságíró segítségével próbálja felkeresni elveszett gyermekét. Kettejük utazása aztán meglepő eredményekhez vezet. A film igazi kedvenc volt a fesztiválon, kedvességével és angol humorával – nem hiába vihették el a díjátadó ceremónián a legjobb forgatókönyvnek járó díjat a film írói, Jeff Pope és Steve Coogan.
Megosztó alkotás volt Terry Gilliam (Dr. Parnassus, Brazil) filmje, a kétszeres Oscar-díjas színész, Christoph Waltz nevével fémjelzett The Zero Theorem. Az utópiszikus alkotás a jövő Londonjába viszi el a nézőit, ahol mindent az ún. Menedzsment irányít. Itt él Qohen Leth, a számítógéphacker, aki az emberi létezés okát keresi, de megzavarja ebben egy fiatal lány iránt kialakuló szerelme. A film nagyon alacsony költségvetéssel készült, s bár rendkívül látványos, mégis sokan gondolták kissé átgondolatlannak.
Fontos megemlíteni a Scarlett Johannson főszereplésével készült Under the Skin-t, mely egy rendkívül furcsa, mégis érdekfeszítő, kísérleti alkotás, ami szinte teljes egészében a vizualitásra épít, és a történetet elveti. A Földre érkező űrlény története, aki szexualitásával elcsábítja a férfiakat komoly visszhangot keltett a fesztiválon. Sok, ehhez hasonló, kísérletező alkotást láthatunk mostanában a mozikban: ilyen a Tom Hardy főszereplésével készült Locke is, ami 80 percen keresztül egy autóban játszódik. S a fiatal, elsőfilmeseknek való szekció, az „Orizzonti” is bővelkedett remek alkotásokban, innen a James Franco (Pókember-trilógia) könyvéből és a produceri felügyelete alatt készült film, a Gia Coppola által rendezett Palo Alto is.
Elkerülhetetlen azonban, hogy csalódást keltő, vagy közepes filmekbe ütközzünk egy ilyen eseményen is. Ilyen volt a Kennedy-gyilkossággal foglalkozó Parkland, vagy a századeleji szerelmi történet, az Une Promesse, mely csak egy közepes, átlagos, ezerszer látott panelekből építkező, langyos film volt. Egy rendkívül rossz hírt is hozott a fesztivál, ugyanis a japán rajzfilmmágus, Hayao Miyazaki (Chihiro Szellemországban) itt jelentette be a visszavonulását, bár személyesen sajnos nem tette tiszteletét. Legújabb filmje, a The Wind Rises viszont a fesztivál egyik legjobbja volt. A részben életrajzi anime a repülés megszállottja, Jiro Horikoshi történetét meséli el, aki a két világháború között repülőgéptervező mérnökként kereste a helyét a nagyvilágban. A szomorú, ám nagyívű, csodálatos történet amellett, hogy egy keserédes szerelmi történetet is a vászonra fest, regél a japán történelemről, a világháborúkról, a tuberkulózisjárványról – egyszóval nagyformátumú történelmi tablóként is megállja a helyét. S ha Miyazaki komolyan gondolja, akkor karrierje lenyűgöző, tökéletes zárásaként tarthatjuk számon a művet.
Az idei fesztivál tehát tartogatott számunkra kiváló, örök érvényű alkotásokat, egy-két csalódást, sztárok tömkelegét, átfogóan azonban azt mondhatjuk, hogy a 70. életévét betöltő fesztivál nem öregszik, hanem fiatalodó tendenciát mutat. A felhozatal évről évre erősebb, s ha így haladunk továbbra is, jövőre is nélkülözhetetlen lesz a részvétel. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal hagytam el szombat éjjel a fesztivál forgatagát, és bár a búcsú mindig fájdalmas, az ígéretesnek mutatkozó visszatérés mindig elegendő erőt ad ahhoz, hogy kihúzzuk jövő évig.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)