Digitális kevercs
Szerző: (milk-show) | info@dehir.hu Közzétéve: 2011.03.04. 14:27 | Frissítve: 2011.03.04. 14:27
A tudós páros speciális kevercset kotyvaszt a laborban: a végeredmény macskás arcú kislány, hosszú, kengurukat idéző farokkal, plusz görbe, kaparós jellegű csirkelábbal. Trendi ruhák, tépett frizurák, jó zene, 5.1-es magyar hang egy vegyes érzelmeket gerjesztő filmen. Megjelent DVD-n a Hibrid. Kritika.
Vannak színészek, akikről azt gondoljuk, képtelenek rossz filmet forgatni. Amiben Forest Whitaker játszik, az rendszerint csakis jó mozi lehet. S ha történetesen nem kifejezetten az a cél, hogy a velejéig gonosz és ármánykodó dúvad szerepét kapja, úgy leginkább szerethető, mélyen emberi figurákat kelt életre. Ebben a tekintetben Whitaker és az egészen más alkatú Adrian Brody nagyon közeli rokonok. Szinte képtelenség rossz mozikat találni e nyurga, 1973-as születésű színész már most tekintélyes életművében. A zongorista Oscar-díjas tragédiája hiteles és hihető játékának köszönhetően éppen úgy feledhetetlen, mint amikor az indiai származású Shyamalan horrorisztikus drámájában, A faluban tűnik fel, vagy az Utazás Darjeelingbe című káprázatos road movie-ban, netán a Cadillac Records című filmben játszik, mely a feketék és fehérek meglehetősen tarka, rock and rollal színezett világába csalogatja a nézőt. Más kérdés, hogy éppen honfitársunk, a metrójáratok kusza labirintusában játszódó Kontroll révén méltán kedvelt Antal Nimródnak sikerült olyan vérengzésre csábítani Brodyt, amitől viszont nem sokat nőtt az elsősorban belső folyamatok ábrázolásában jeleskedő színész karizmája – legfeljebb karizmának az átmérője, mert jó sokat kellett gyúrnia ahhoz, hogy elhiggyük neki: azon a távoli bolygón, abban a kíméletlen vadonban van némi esélye egy vérszomjas – itthon csak predátorként ismert – faj vadászni vágyó egyedeivel szemben kiszolgált zsoldoskatonaként...
Ahogy a Ragadozót, úgy a Hibridet sem soroljuk Brody jeles darabjai közé, noha Vincenzo Natali rendező mindent megtett annak érdekében, hogy a nézőt székébe szögezze. (Natali olyan emlékezetes filmeket forgatott, mint A kocka, ami a sci-fi határán egyensúlyozott, vagy az egészen más emberi és lélektani környezetben játszódó dekadens Párizs, szeretlek egy epizódja) Pedig a körítés hatásos: izgalmasak a díszletek, dögösek a frizurák és a ruhák (néhány dzsekit és pólót e sorok írója is szívesen elhordana magán Brody kelléktárából, bár a frizuráját nem tépetné meg hasonlóra...), a zene is magával ragadó, tetszetős a fényképezés, jók a színészek és a történetfűzéssel sincs baj. A végeredmény azonban mégis felemás.
Kezdjük a sztorinál! Clive és Elsa kutatóorvosok. Egy hiperszuper ultramodern laborban dolgoznak: munkájuk abból áll, hogy különböző állatok DNS-ével kísérletezve próbálnak új létformákat létrehozni. Olyan hibrideket alkotnak, melyeket akár a gyógyításban is lehetne használni – tehát meglehetősen primer emberi célokat szolgálnak. Egy alkalommal váratlan fordulatot vet hevenyészett kísérletük; Elsa egészen emberszerű lényt teremt. Emberszerűségére persze kissé túl későn vetül fény, amikor már késő elpusztítani, mint arctalan, tárgynak, vagy ha úgy tetszik, dolognak tekinthető magzatot. A tudós páros túlmegy minden határon, mikor ezt a lényt felneveli és végül kilopja a laborból egy elhagyott tanyára. (Miután egy korábbi, a Drennek nevezett teremtmény miatt elhanyagolt munkájuk két addig aranyosnak tartott egyede tudósok és újságírók elit közönsége előtt nemet vált és lemészárolja egymást, minek következtében nem csupán kutatásaik, de az egész üzem léte veszélybe kerül...)
Dren, aki (és semmiképpen nem ami!) kezdettől sokkal gyorsabban fejlődik, mint az emberek. Kis kék ruhájában olyan, mint valami játékbaba. Mint egy furcsa kislány, enyhén macskás arckifejezéssel. Meg hosszú, kengurukat idéző farokkal, plusz görbe, kaparós jellegű – szinte a nagyi húslevesébe kívánkozó – csirkelábbal. Mellékesen páratlanul magas intelligenciáról tesz tanulságot, s ahogy irtózatos sebességgel eléri a pubertás szenvedésekkel és szenvedélyekkel teli időszakát, érzelmileg labilissá válik. Teste, lelke átalakul: s bár korábban szinte rajongott az őt szinte saját gyermekként babusgató Elsáért, ivarérett állapotához közeledve érdeklődése egyre inkább az ellenkező nem, azaz Clive felé fordul.
Nem fogjuk részletezni, milyen az, amikor különböző fajok közt dúl a testi szerelem. Natali filmjében semmi nem valami perverz öncélúság jegyében folyik. Mindennek oka van, és minden ok következményekkel is jár. Elsa és Clive döbbenten tapasztalják meg, hogy az új létforma lehetőségeire az adrenalintermelés erősen hat: Dren víz alatt és föld felett is egyaránt biztonsággal tud mozogni. Vészhelyzetben előbukkant szárnyaival úgy hasítja ez eget, mint valami dühös angyal. A történet könyörtelen logikával sodorja a nézőt és a szereplőket a biztos pusztulás felé. Mert az ember nem piszkálhat bele csak úgy az isteni műbe, a teremtés világába. Ez azonban a rendezőre is vonatkozik. Hiába Brody és az amúgy jó, de az Elsa szerepében mégsem mindig meggyőző Sarah Polley, a Hibrid messze nem olyan tökéletes, mint Natali bűvös Kockája. Mint említettük: jó a fényképezés, a zene, a történet – és mégsem lesz belőle jó film. Nézhető, persze. Ma már ahhoz jó a technika. Szépen szól a hang, a kép éles és tiszta, rendes nagy tévén is, ez nyilván a legkevesebb – de valami hiányzik az egészből. Kellett volna még bele valami a sok DNS meg egyéb adalék mellé. Ami vagy művészfilmmé változtatja ezt a 104 percet – vagy rendes akciómozivá. Nem ilyen sem ez, sem az filmhibriddé.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)