Csoportterápia Debrecenben: méghogy könnyed műfaj a musical!
Szerző: Piskóty Teréz | info@dehir.hu Közzétéve: 2015.06.29. 10:04 | Frissítve: 2015.07.01. 16:27
Debrecen – Szente Vajk hipochonder, Nagy Sándor titkolódzik, Polyák Lilla családi problémákkal küzd, Erdélyi Tímea meghízott, Dobos Juditnak egy szavát sem lehet elhinni, míg Sándor Dávid ezt az egészet hamar elfelejti. Kritika.
Hol is kezdjem… Talán azzal, mi is indított arra, hogy most itt legyek. Színházban jártam a napokban. A Csoportterápia című musicalt, vagy – ahogy a programfüzet fogalmazott – mjuzikelkámedit néztem meg, ami egyszerűen fantasztikus volt. Lendületes és sodró, vicces, de mégis emberi előadás kellő mélységgel.
Először Erdélyi Tímea lépett színpadra és azonnal dalra fakadt. Majd csatlakozott hozzá Sándor Dávid, annyit kérdezve: „Elnézést, itt lesz a csoportterápia?”. Dobos Judittal a duóból már trió lett. Az egymást elemző dalszöveget éneklőkhöz kapcsolódott be Nagy Sándor, így alakultak quartetté. A dal fülbemászó és igen szórakoztató volt. Megmutatta, milyen hamar ítélkezünk már kinézet alapján is. Majd színre lépett Szente Vajk Szabó Lajosként. Ő lett volna az orvos, mégis rajta látszott a legjobban, hogy van valami baja, hiszen súlyos hipochondriával küzd. Ez viszont senkit sem zavart, egy orvosnak mindent meg lehet bocsátani, így kezdetét vette a terápia. Erdélyi Tímea mutatkozott be először Jetti néven. Egyik problémája éppen a neve volt, amivel már huszonöt éve nem tudott megbarátkozni, így inkább Zsuzsinak hívattatta magát. Kiderült róla, hogy kisebbségi komplexusa van. Folyamatosan azt ismételte, hogy senkit nem érdekel az, amit mond, pedig nagyon kövérnek érzi magát, de mindegy... Közbe a többiekről is kiderült egy s más. Dobos Judit alakította Trixit, akinek az élete regényben is hihetetlen lett volna. Volt már minden, talán csak akasztott ember nem. Nagy Sándor keltette életre Solymosi Szilvesztert, azaz Sziszit, akiről messziről látszott, hogy mi lehet a gondja. Szerepe szerint az operaházban táncos, erősen nőies mozgással és beszédhibával. Sándor Dávid pedig csak ült a sarokban és mindent megjegyzett, különösen a pontos időt. Közben befutott Polyák Lilla mint Natasa. Az ő története egyszerűnek tűnt. Butuska unatkozó plázacica feleség, akinek folyamatosan meggyűlt a baja az idegen szavakkal.
Ezalatt kiderült, hogy Szabó Lajos nem is az orvos, hanem káoszkutató, aki most szendvicsemberként dolgozik. Csak az épületben lévő színjátszó kört kereste, tehát eltévedt. Így sietősen elhagyta a terápiát. A csoport többi tagja úgy döntött, hogy leküldik a portára a legfigyelmesebbet közülük, Sándor Dávidot, tudja meg, hol lehet az orvos. Natasa ebből az egészből semmit sem értett, amiért Trixi majdnem nekiugrott. Sándor Dávid visszatérve csak aziránt érdeklődött, hogy a többiek is a csoportterápiára jöttek-e. Mindent elfelejtett, ami addig történt, mivel amnéziás. Trixinek ez már sok volt, és akkor már őt próbálta kezelésbe venni, mialatt Sziszire is fordított annyi figyelmet, hogy szexuális beállítottságára utaló szurkálódó megjegyzéseivel teljesen megőrjítse. Szabó Lajos is visszatért, mivel túlságosan hideg volt a másik teremben. A csoporttagok végül úgy döntöttek, hogy Trixi vezetésével – aki természetesen rendszeres csoportterápiákra járó, sőt viszonya is volt egyik orvosával – végigcsinálják a terápiát.
Egymást meghallgatva felszínre kerültek a valódi problémák. Jetti testképzavarral küzd. Szabó Lajos problémái abból fakadnak, hogy gyerekkorában elvesztette az ikertestvérét. Sziszinek éppen az a fő problémája, hogy a lányokat szereti. Nem tudja, hogyan fogja ezt fogadni a környezete. Natasának romokban van a házassága. Trixi beteges hazudozó, de csak azért, hogy elfedje tragédiáktól terhes életét. Sándor Dávidnak pedig eszébe jutott a neve: Pál Ervin Iván…
A darab végén remény mutatkozik mindenki számára, de megjelenik a csavar is a történetben. Kiderült, csak egyikőjük van igazán tudatában annak, hogy számára az lenne a legnagyobb segítség, ha meghallgatnák, mégsem juthat igazán szóhoz. A drámai vallomást egy aprócska poén zárja, ami mégsem rontja el, mert abban is benne van a tragédia. Hiszen minden viccben ott bujkál a fájdalmas igazság is.
Az egyszerűnek tűnő történeteket úgy tálalják a színészek, hogy egyszerre lehet rajtuk sírni és nevetni. A szövegkönyvet és a dalszövegeket Szente Vajk és Galambos Attila írta, a zenét pedig Bolba Tamás szerezte. Mindannyian remek munkát végeztek. Nem véletlenül lett a darab a Madách Színház musical pályázatának első helyezettje. A szöveg jelenünkre reagál apró gegekkel teletűzdelve, mégis sokat mondva rólunk. A karakterek túlzónak tűnhetnek, miközben mégis úgy érezzük, már találkoztunk velük az utcán, a munkahelyen, esetleg a patikában. Olyan zenés vígjátékot láthatott a közönség, ami drámai pillanatokban is bővelkedik. Itt egy ízig-vérig magyar előadásról van szó, hiszen csak mi tudunk sírva vigadni. Méghogy könnyed műfaj a musical?!
A színészek parádésak voltak a színpadon, laza eleganciával játszották a szerepeket. Szente Vajk hőmérős jelenete egyszerű, mégis úgy csiklandozza az ember rekeszizmát, hogy az már szinte fáj. Sándor Dávid amnéziája nem mesterkélt, pedig lehetne. Erdélyi Tímea teljesen kinőtte magát, és hiteles színésznő lett belőle. Natasa tudományos kifejezéseivel, melyek inkább „szóviccekké” avanzsálnak, meglepően természetes, drámai játéka pedig teljesen átérezhető. Dobos Judit előtt viszont kalapomat emelem. Az ő drámai pillanatában megállt a levegő a teremben. Még kollégái is a könnyeikkel küzdöttek a színpadon. Hogy lehet valakiben ennyi energia? Nagy Sándor pedig úgy játszott, hogy olykor kirázott a hideg, annyira valóságosnak tűnt a kényeskedő férfiszerepben. Játékával azonnal a közönség kedvence lett. Hogyan lehetséges, hogy csak két nappal előtte láttam egy másik darabban, amiben egy gyerekesen viselkedő macsót formált meg a színpadon?
A díszlet is kiváló. Kitűnő hátteret adott a darabnak a puzzle-minta, rámutatva arra, hogy mindenkinek be kell illeszkednie a világba, és közbe másokkal is összekapcsolódnia. Ezen kívül meglepetéseket is rejt, melyek valóban váratlanok.
És ott vannak a dalok… Az Utálom a musicaleket című olyan önirónia a műfajra nézve, színvonalasan parodizálva más zenés előadások nagysikerű bemutatóit, hogy nem lehet szó nélkül hagyni. Minden dal egyszerű dolgokról szól napi aktualitással, bár néha nyelvtörőnek is beillenének. A közönség egyet sem tudott taps nélkül hagyni, és mind meg is érdemelte. A gond inkább az, hogy azóta sem mennek ki a fejemből. Csak az segít egy kicsit néha, ha meghallgatom valamelyik videomegosztó oldalon mindet, egyesével egymás után. Mit gondoltok, mennyire súlyos az állapotom? A Doktor Úr mit javasol a kezelésemre?
Szabó Lajos: Fogalmam sincs. Én csak a színjátszó körbe jöttem.
Jetti: Nem is tudom… Az én véleményem úgysem érdekel senkit, mert kövér vagyok, és a hangom is szörnyű. Na, mindegy…
Sziszi: Szipi-szuper lehetett az előadász. Milyenek voltak a táncosz betétek?
Trixi: Én is ott voltam, mivel én rendeztem a darabot. Nem tudtad?
Pál Ervin Iván: Miről van szó? Nem emlékszem semmire sem. Ti is a csoportterápiára jöttetek?
Natasa: Nem tudom, de az akváriumban vett könyveim szerint krónikus függőségben szenvedsz. Én a Csoportterápiát javaslom...
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)