Csak szabadon… - így mulatnak az egyetemisták
Szerző: Jagodics Milán | info@dehir.hu Közzétéve: 2010.07.20. 08:49 | Frissítve: 2011.10.21. 15:57
A kulturális főváros, Pécs adott otthont az idei EFOTT-nak. Az utolsó napon közel 60 ezren mulattak együtt az orfűi völgyekbe rejtett színpadok előtt. Aki ott volt, biztosan kitombolhatta magából az elmúlt vizsgaidőszak izgalmát. Jagodics Milán élménybeszámolója.
A legnagyobb kihívás a fesztivállal kapcsolatban az odajutás volt nekem - illetve nekünk, mert természetesen én sem egyedül kerekedtem fel az egyik legnagyobb hazai fesztiválra –, nem Debrecenből indultunk, mert onnan már nem mertem kiszámolni, hány órát kellene a MÁV fogságában tölteni, csaltunk 200 kilométert, de így is bőven megvolt az ötórás felvezető megpróbáltatás. Kétségbe természetesen nem estünk, hiszen számos sorstársunkkal találkoztunk, és meglepetten nyugtáztam, hogy a fesztiválozókat 90%-os pontossággal fel lehet ismerni, ugyanis a sátor, utazótáska és a kézben pihenő dobozos sör majdnem mindenkinél szériatartozék. Szóval sok kitartással és a pesti átszállásnál egy kis gyümölcspárlat segítségével sikeresen vettük az első akadályt, eljutottunk Pécsre. Elfoglaltuk a szállásunkat egy kedves barátnőnknél, és a péntek estét Európa Kulturális Fővárosában töltöttük, nem mentünk ki Orfűre a fesztiválra csak a szombati napra. Egyvalami a péntek estéről elmondható, Pécsen akkor is van élet és jó a buli, ha a belvárostól 15 kilométerre az EFOTT dübörög. Másnap, - és ezt a szót a mi esetünkben a szó minden jelentésében lehet értelmezni - megnéztük a város egy szeletét, azért mégis csak az idei év egyik legfrekventáltabb városában vagyunk, de ennek az útnak a nagy részét is egy kávézóban töltöttük ahová csak egy frissítőért ugrottunk be.
A két évvel ezelőtti debreceni EFOTT-hoz hasonlóan itt is buszok vittek a fesztivál helyszínére. A körülmények hasonlóak, mint két éve, a buszok minden centiméterét kihasználták a fesztiválozók, nagy tolongás a felszállásnál, száguldó buszok, itt annyival nehezedett a feladat, hogy szerpentines az út Orfűig, de ha szigorúan csak előre néztünk, nem lehetett gond.
Az út egyik fő látványossága az Orfűi-tó mellől a fesztivál irányába közlekedő, diplomás vagy leendő diplomás lányok csokra volt. Ahogy beléptünk a táborba, rögtön hatalmas hangulat fogadott, és már ott látszott a résztvevő emberek sokszínűsége. Volt, aki kommandósra volt festve, és volt, akinek jobban állt volna, ha inkább kommandósra festik, de mindenki barátságos volt és jókedvű. Hihetetlen hogy egy ekkora fesztiválon ennyi ember közül csak kedves és segítőkész fiatalokkal találkoztam.
Aztán elkezdtük bejárni a fesztivál területét, gondoltuk, jobb még világosban tájékozódni, szóval elindultunk hegynek fel és hegynek le, majd megint hegynek fel, mire sikerült megragadnunk egy fix sátorban, már majdnem összekevertem a helyet az általános iskolai természetjáró táborral. A Pécsi-ÁJK-s sátorban embereket adtak össze nemre és korra való tekintet nélkül. Egy ceremóniát én is végignéztem, így tudnám összefoglalni: Volt egy büszke és mosolygós fiatalember és volt egy nyilván fülig szerelmes lány, aki csak azt szajkózta, hogy siessünk, azért a végén az „igen” is eszébe jutott, szóval minden jó, ha a vége jó.
Bejártuk hát a fesztivált, ahol én még mindig minden második méteren eltévednék, de a mi helyünk végül a nagyszínpad mellett lévő egyik italos stand lett. Itt megdiskuráltuk, hogy Dévényi Tibi bácsit megnézzük kábé huszadjára is életünk során, de majd csak fél egytől. Meleg volt, a fröccs is finom volt, fogyasztottunk. Közben indult a Kowalsky-koncert mi berobbantunk valahová az ötödik sorba és elkezdődött életem egyik legjobb koncertje, még úgy is, hogy egy szivárványos hajú, meglehetősen nagyra nőtt, félmeztelen úriember árnyékában ugráltam végig, aki egyébként nagyon békés volt. Szóval Kowával együtt énekeltük, hogy „Ennyi csak…”, a koncert végén pedig mentünk pótolni az elmúlt egy órában elszenvedett folyadékveszteséget.
A megszokott standunknál találkoztam Blankával, aki a szakzsargon szerint tarhált, de nem a megszokott módon, ellenszolgáltatásként pálinkát ajánlott fel, és elmondta, hogy bungee ugrásra gyűjt. Emellé egy fesztiválfilozófiát csatolt, miszerint a bungee abban más, mint a katapult, hogy itt a szabad akaratodon múlik, hogy ugrasz vagy sem, ezzel szemben a katapultból más lő ki téged, ahogy ő mondta: „Érted, a szabad akarat a lényeg!”. Többen értettük és egy-kétszáz forinttal kisegítettük, megkóstoltuk a pálinkát, és elbúcsúztunk a nagyon szimpatikus és céltudatos hölgytől. Elindultunk a Kispál és a Borz-koncert felé, hiszen az minden második egyetemistának kötelező program, de mi azért el-el hagytuk a színpad előtti teret, annak ellenére, hogy Kispálék hatalmas koncertet adtak, melynek tartozéka volt egy vuvuzela is. Kikötöttünk a bungee jumpingnál, ahol ki mosolyog bele az arcunkba, hát persze, hogy Blanka. Öt perc múlva már a daru tetejében volt, kíváncsi voltam, hogy a szabad akarata - ahogy ő mondta - merre mozdítja, de alighogy felért, már ugrott is, és arra a néhány másodpercre Blanka teljesen szabad volt. Utána kérdezem, hogy milyen volt, de a válasz csak annyi, hogy „ááááá!”. Ezzel minden elárult.
Ezután irány Tibi bácsi, ő pedig hozta a slágereket ’87-ből meg ’88-bólm meg kitudja még melyik évből, és eljut 2009-ig amikor azt üvölti hogy, „Lovarda! Debrecen!”, üvöltünk mi is és mellettünk is négyen, ők is debreceniek, pacsi, aztán mulatunk tovább.
Azt este végén még egy kis karaoke sátor, itt sem bukkant fel az év hangja, de legalább találkoztunk azzal a két sráccal, akik a szigetelőszalagot hasonlóképpen használták fel mint Nikki Belucci szokta.
Taxival vissza a szállásra, azt hittük ez már laza lesz. A taxis azonban úgy vezetett Pécs belvárosáig, minta valamelyik rallyverseny etapját kellett volna szintidőre teljesítenie, mindeközben mi a hátsó ülésen úgy hatféle különböző formációt vettünk fel a kanyarokban.
Kevés alvás után kimentünk az állomásra, célunk a hazajutás volt, de az utazás istenei - ha vannak ilyenek - ismét gúnyos tréfát űztek velünk. Elfogyott az IC pótjegy a mi vonatunkra, de a pénztáros néni tanácsára azért felszálltunk. Közben néztem a peronokat, amik spontán módon kisebb panziók lettek, ahogy mindenki ott feküdt vagy ült a csomagján. A vonaton kifizettük a kalauznak a pótdíjat, aki kedvesen mondta, hogy „nincs hely, de hát erre nem tudtunk felkészülni, mi pedig közben azt gondoltuk magunkban, hogy „hát erre mi sem….!”. És hazazötyögtünk.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)