A gránátba harapott ügynök esete a sugárfertőzött gyári munkással
Szerző: Wiedemann Krisztina | info@dehir.hu Közzétéve: 2013.08.25. 08:22 | Frissítve: 2013.08.26. 13:31
Elysium: kevesebb az eredeti elgondolás, mint az elődje esetében, de még mindig jobb, mint az amerikai sci-fi átlag. Kritika.
Üstökösként bukkant fel 2009-ben a District 9 című sci-fivel a dél-afrikai filmes, Neill Blomkamp, aki sárgás-barna, sokszor kézikamerával rögzített képeken hozta testközelbe egy földi űrlény kolónia végső küzdelmét, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ráirányítsa a figyelmet a szegregáció hozadékaira. Blomkamp zseniális éleslátásról, szokatlan vizuális látásmódról és merészségről tett tanúságot, s a rábízott milliókkal is jól sáfárkodott. A film 30 millió dolláros költségvetése elegendő volt ahhoz, hogy hihetővé varázsoljon egy jövőbe helyezett fikciót, és hogy bizalmat ébresszen azokban a hollywoodi pénzmogulokban, akik 150 milliót dobtak össze Blomkamp legújabb opuszára, az Elysiumra. A rendező ezzel kategóriát váltott, s bár tehetsége elvitathatatlan, a változás az eredetiség és a személyesség rovására ment.
Egzakt magyar megfelelője nincs a görög mitológiából kölcsönzött „elysium” szónak, mely eredetileg azoknak a lakhelyét jelöli, akik az istenek kedvencei voltak életükben. A filmbe álmodott, pénztől bűzlő, alternatív valóság távoli, már-már elérhetetlen és berendezkedését, illetve hétköznapjait tekintve nagyobb ködbe burkolózik, mint a Csomolungma télvíz idején. Blomkamp elsősorban az elszennyeződött és túlnépesedett Föld ellenpontjának szánja, amint belekapaszkodik abba az elgondolásba, hogy a nagyon szegények és a nagyon gazdagok közti szakadék néhány évtized leforgása alatt a mostaninak a többszörösére nőhet. A boldogok mezején steril, tiszta és látszólag küzdelemmentes az élet, bár az hamar kiderül, hogy az emberi indulatoknak ott is nehéz határt szabni.
A védelmi miniszter, Jessica Delacourt (Jodie Foster) egy puccs tervét dédelgeti, miután az Elysium nevű űrállomást működtető cég, az Armadyne Corporation elnöke kirúgással fenyegeti meg. Delacourt a vállalat egyik földi gyárának vezetőjét, John Carlyle-t (William Fichtner) egy olyan számítógépes program megírásával bízza meg, mely újraindíthatja az Elysium szervereit, megfosztva hatalmától a jelenlegi vezetőt. Carlyle belemegy a dologba, ám, amikor épp szállítaná az adatokat, fegyveresek lepik meg. A hackereket Max Da Costa (Matt Damon) vezeti, egy jó útra tért bűnöző, aki a Carlyle vezette gyárban dolgozott addig a pillanatig, amíg sugárzást nem kapott halálos dózisban. Mivel összesen öt napja maradt hátra, elvállal egy utolsó piszkos melót – az adatlopást –, hogy feljusson az űrállomásra és ott az egyik csodamasinában teljes mértékben regenerálódhasson. Az egyetlen, aki képes az útját állni, Delacourt embere, Kruger ügynök (Sharlto Copley).
Foster vonásait megkeményítette az idő, ami a miniszter szerepében előnyére válik, a mozgástere azonban nem kifejezetten nagy. Damon igen elszántan játszik, de sajnos a szerepét úgy írták meg, hogy inkább csak reagál az eseményekre ahelyett, hogy kezdeményezné őket. Az igazi meglepetés a District 9-ból „átmentett” Copley, aki hátborzongató hitelességgel személyesíti meg a velejéig romlott ügynököt.
Éppúgy, mint a District 9 esetében a rendezőt most is elsősorban a konfliktus érdekli, nem a szunnyadó motivációk, a háttértörténetek vagy a magyarázatok. Az ál-híradós eszközökkel szakít, helyette egy szirupos kerettörténetbe ágyazza a nyers és brutális összecsapásokat, melyek az adatlopás okán nyernek értelmet. Az akció annyira valóságosnak tűnik, hogy a CGI betűszót a film idejére el is felejtjük. Inkább azon dolgozunk, hogy fenntartások nélkül dobhassuk félre hiányos biológiai ismereteinket annak érdekében, hogy drótok nélkül kapcsolódhassunk rá Blomkamp agyára. Mert megéri, még akkor is, ha a Hollywood-dal kötött kompromisszumok egyikeként túl gyakran kandikálnak ki a sorok közül az erősen lebutított életbölcsességek.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)