Mindhalálig Haláp – vízre is szomjazva
Szerző: Dehir.hu | info@dehir.hu Közzétéve: 2012.02.25. 08:05 | Frissítve: 2012.02.25. 16:00
Debrecen – „Mely gyönyörű éjet tölték egykor a Haláp csárdán!” – lelkendezett anno már Kazinczy Ferenc is. Minapi látogatásunkkor büszkén állapítottuk meg: a táj és a lakói ma is lenyűgözőek és bölcsességre intőek.
Az élet persze sajnos itt se mindenkinek fenékig tejfel. A 13 éve Halápon lakó Pénzes Istvánhoz például gyakran betörnek, most meg nemcsak a lába fáj, hanem a feje is. Mégpedig amiatt, hogy irdatlanul nagy áramszámlát kapott, miközben – állítása szerint – mindig becsületesen fizetett.
- Mi lesz akkor így magával? – kérdeztük az egyedül élő, 58 éves férfitől, akinek a közelmúltban félig le is égett a háza.
- Már voltam a szociális osztályon és a családsegítőben, hátha tudnak tenni valamit az érdekemben. Tizenöt nap haladékot kaptam a szolgáltatótól – sorolta a nyugdíjas, aki korábban rendőr, házi mentő és vadőr is volt. Nem fél, de szerinte többször járőrözhetnének náluk rendőrök, polgárőrök.
Ez a fadézsmálók miatt is kellene. A Hajdúsági Tájvédelmi Körzethez is tartozó, erdőspusztai vidék flórájában ugyanis tölgyesek, szil- és fűzligetek, fenyvesek is kialakultak a láprétek és a homoki gyepek között. A vizekben csuka, vörös szárnyú keszeg, sügér, naphal és törpeharcsa is akad (az eddigi rekorder hal egy 22 kilós harcsa). Mellettük pedig európai szinten is nyilvántartott fészkelő helyek is vannak ezen a szemet-lelket gyönyörködtető, kies területen.
A tősgyökeres halápi Nagy János azt is elújságolta, hogy mára nagyon sok olyan madár jelent meg náluk, amilyenek korábban soha. Emiatt mindig megnézi a könyvben, hogy mivel is találkozott. Az 56 éves férfi is nagyon szeret itt élni; nemrég sajnos agyvérzést szenvedett, azóta egyebek mellett kertészkedik, összejárogat az ismerőseivel.
- Az 1400-as években a török kétszer is elpusztította a falunkat. Van egy helytörténeti leírásom, abból tudom ezt. Sőt azt is olvastam, hogy innen Debrecenbe menekültek a túlélők, s a mai Kígyó és Csillag utcákban települtek le – mesélte az eredetileg épületasztalos férfi.
A Zsuzsi vonattal is elérhető, közeli Hármashegy a jól elkülöníthető kiemelkedéseiről kapta a nevét; legmagasabb pontja 151 méter. Tizennyolc méteres kilátóról az egész környék belátható, az oldala pedig szánkódomb. Az itteni homokbuckasor a Kéktúra-útvonalnak is része.
- Szoktak jönni bolond turisták, mint mi? – viccelődtünk a szintén helybéli Szilárddal.
- Betérnek olykor, és pecsételtetik a papírjaikat. Amúgy állítólag Mátyás király is portyázott itt, aki azt mondta, ha lápra lépünk, megpihenünk. Innen a Haláp elnevezés. Egy másik verzió szerint a hal és a láp szavakból ered.
A 33 éves férfi világéletében itt lakott, s annyira szereti ezt a helyet, hogy nem is menne el soha. „Ha nem volna muszáj.” Ő most helyben, egy mezőgazdasági vállalkozónak dolgozik, de az még a jövő kérdése, hogy a három gyermekét elcsábítja-e majd a nagyvilág az 1000-1500 lelkes településrészről.
- Néptelenedik a falu?
- Nem, mert jönnek ki sokan, például Debrecenből is, főleg a vasúton túli zártkertbe, ahol állat is tartható. Egyelőre olcsóbb az élet, mint a városban, de azért van kiadás bőven. Nekünk csak a tűzifánk mintegy 270 ezer forintnyi a télre, s ehhez jön még a villany, a hitel, a buszbérlet stb.
Házigazdánk szerint nagyon fontos, hogy mielőbb kiépüljön a faluban a vezetékes ivóvíz és a szennyvízcsatorna, ugyanakkor az útburkolások is sürgetőek. A szakhatóságok az ő kútjának a vizét is rossznak minősítették, s emiatt már többször megbüntették tetemes bírságokra.
A pénzben pedig a halápiak közül se sokan dúskálnak. Egy pultos hölgy is erről beszélt nekünk: sokkal kevesebb a vendég, mint korábban, és egy-két ital, csocsóparti után már távoznak is. Ennek ellenére azért jó kapcsolatok is szövődnek; a Vámospércsről és Debrecenből már 30 éve ideköltözött Attila és a barátja is példa erre.
- Szerencsére gyerek is van elég itt, most nem kell félnünk a kiöregedéstől. A sok pénzért megépített, új játszóteret azonban nem az országút és a kocsma közé kellett volna tenni, hanem a központba! – hangsúlyozták. – Nagyon kellene villany és több kuka is a víkendbe, aztán pedig az útburkolások.
Lévén erőteljes hóolvadás, mi is sűrűn kerülgettük a jókora pocsolyákat. Persze az is igaz, hogy másként éltük meg ezt, mint aki mindennap elszenvedi. Elzarándokoltunk a híres csárdához is, mely a 48-as (Vámospércsi) út mellett áll, a Szatmárnémeti és Budapest közötti, egykori sóútnál.
A boltíves épületegyüttes 1778 óta fehérlik itt. Pincéjében még látszik annak az alagútrendszernek a nyoma, amin a betyárok is menekülhettek az erdőbe és a mostani tehenészethez. A birtok a téeszvilágban is pezsgő élet színtere volt, hiszen az italmérés mellett élelmiszer- és takarmánybolt, valamint tejátvevő is működött ott.
Napjainkra elhagyatott lett. Ablakait betörték, kerítését ledöntötték… Azonban a tornácos ház és a piknikpark, a környező erdőségek és tavak, a talaj hihetetlen kitüremkedései és mély szakadékai, az itt élők nyitottsága annyira megkapóak és páratlanok, hogy már-már a világörökség részévé predesztináltak.
Aki tehát elvetődik az élet és a halál eme határmezsgyéjére, egészen biztos, hogy emlékezetes és tanulságos napot tölthet el - Kazinczy mai utódainak körében.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)