Micsoda fordulat: mégsem oszlik fel a Debreceni Hősök csapata, sőt...
Szerző: Rituper Tamás | rituper.tamas@dehir.hu Közzétéve: 2016.10.26. 09:15 | Frissítve: 2016.10.26. 10:10
Debrecen - Az önkéntesek gyakorlatilag egymást győzték meg az utolsónak kikiáltott hőstalálkozón arról, hogy ennek így nem lehet vége.
Amint arról beszámoltunk, az utolsó hőstalálkozóra invitálta kedd estére egykori és jelenlegi tagjait kedd estére a Debreceni Hősök csapata. A rendezvényen azonban nem várt fordulat következett be, az önkéntesek gyakorlatilag egymást győzték meg, hogy ennek így nem lehet vége.
Az estén ugyan felszínre kerültek a problémák, de a felidézett boldog pillanatok és a tenni akarás végül győzött. Végül arra jutottak, hogy túl fontos ez nekik, túlzottan szeretik az érzést, amikor meglepve valakit pozitív változást hoznak az életébe, legyen szó akárcsak egy utcán megejtett kedves szóról, úgyhogy búcsút vesznek, de nem egymástól, hanem az eddig követett működéstől, ahogy az alapító Szabó Gyuri, Gizmo fogalmaz.
Az önkéntesek abban egyeztek meg, hogy kevesebb és kevés szervezést igénylő, de tömegeket megmozgató eseményeket hirdetnek majd, amibe bárki becsatlakozhat. „Felállunk, egy kicsit elvonulunk, és erősebben térünk vissza, mint valaha” – írja Gyuri.
Az alapítót megkértük, hogy fogalmazza meg érzéseit, gondolatait, melyek az este során megfogalmazódtak benne. Sorait a cikkünk végén olvashatják.
Ahogy azt korábban írtuk, a Debreceni Hősök az egyik legmenőbb és legszerethetőbb dolog volt, ami az utóbbi években történt Debrecenben. A Szabó Gyuri által életre hívott csapatban volt, hogy egy időben kétszáz önkéntes fiatal tevékenykedett. Új köntösbe bújtatták a hagyományos önkéntes és jótékony akciókat, beöltöztek hősnek, logót, azzal pólót készítettek, aktívak voltak a weben, és látszott, hogy eközben nagyon-nagyon jól érezték magukat – nem csoda, hogy egyre többen csatlakoztak hozzájuk.
Az egész onnan indult, hogy Gyuri 2014-ben mikuláscsomagja tartalmának felét belerakta egy dobozba, és a közösségi oldalon ugyanerre kérte barátait is. Azt tervezték, hogy nehéz sorsú gyerekeknek juttatják el az összegyűjtött finomságokat. Az akció meglepő sikert ért el, a doboz kikerült az adventi vásárba, ahol aztán két hét alatt tizenhárom dobozt töltöttek meg édességgel a jó szándékú emberek. Az összegyűjtött adományt a Reménysugár Gyermekotthon mintegy kétszáz kis lakójának vitték el. Ekkor alakult meg „hivatalosan” a Debreceni Hősök csoportja.
Azóta többek között farsangi véradásokat, jótékonysági bulikat tartottak, virágot vittek nőnapon az idősek otthonába, ruhákat, kupakokat gyűjtöttek rászorulóknak, beteg gyerekeknek szerveztek programokat, hátrányos helyzetű fiatalokat vittek moziba, állatotthonnak segítettek be kutyasétáltatással, csapatostól kivonultak Debrecen főterére és sorra megölelték az arra járókat, és még sokáig lehetne sorolni.
Az akciók tehát folytatódnak, a Hősöket meg lehet találni weboldalukon és a Facebookon is.
Így látta a búcsúestet és a Debreceni Hősöket Szabó Gyuri alapító
Minden történetben, minden hollywoodi filmben van egy pont, amikor úgy néz ki, a gonosz győz. Amikor a hős megtiporva fekszik a földön, és minden reménytelennek tűnik. A néző pedig még a popcorn evéssel is megáll, mert bár mindenki bízik a happy endben, mindig ott van a lehetőség, hogy épp a főhőst veszítjük el. Aztán valahonnan segítség jön, vagy olyan erő szabadul fel hősünkben, utolsó tartalékait bevetve, amivel aztán mégis talpra áll, és így vagy úgy, de a végén győz.
Őszintén nem tudom eldönteni, hogy a Debreceni Hősökkel kisebb vagy nagyobb ellenféllel állunk szemben, mint bármely filmvászonhős. A mi két főgonoszunk ugyanis nem más, mint a közöny és saját magunk.
Amikor elindult a Debreceni Hősök története, én nem akartam egy új egyesületet, alapítványt vagy bármi mást alapítani. Ezért nem lett belőlünk szervezet. Az alapítványok és jótékony szervezetek munkájára hatalmas szükség van, és minden elismerésem az övék és a dolgozóiké, mert tudom, látom, hogy sokszor milyen nehéz helyzetben, csekély forrásból gazdálkodva küzdenek azért, hogy másoknak jobb legyen. Szomorú helyzet ez. Viszont ezzel együtt, úgy gondolom, hogy az általuk nyújtott segítség sokszor sajnos csak tüneti kezelés, hisz társadalmunk legnagyobb betegségei a közöny, a bizalmatlanság a félelem és az önzés. Ezeket pedig társadalmi szinten kell kezelnünk.
A Debreceni Hősökkel ezt céloztuk meg, nálunk az egyéni felelősség vállalás és a tettre buzdításon volt a hangsúly, hogy felébresszük az emberekben az alvó hőst. A két év alatt sokakkal megismertettük, milyen pusztán a „jó érzésért” tenni valami jót másokért.
Nagyon hálás vagyok a médiumoknak, újságíróknak és riportereknek, hogy a kezdetektől hatalmas figyelmet kaptunk tőlük, így jutottunk el nagyon sok emberhez. De éppen ezért, amikor hirtelen nagyon sokan lettünk, szinte lehetetlen volt lekövetni a hatalmas létszámunk növekedést, engem is felkészületlenül ért. Volt, hogy napi szinten 20-30 emberrel tartottam a kapcsolatot chaten, miközben szerveződtek a dolgaink, mindezt úgy, hogy közben teljes munkaidőben dolgoztam. Minden szabadidőmet ez töltötte ki, de ezt hosszú távon nem tudtam fenntartani, mert mint mindenki másnak, nekem is volt/van egy saját életem, ahol helyt kell tudnom állni.
Eleinte kéthetente találkoztunk, és szinte minden hétre jutott hőstett, hol időseket leptünk meg, hol gyerekeknek tartottunk tornát, és még sorolhatnám. Őszintén úgy gondolom, hogy nincs az országban még egy olyan csapat, mint a miénk, hogy nem sajnálva pénzt és időt, a két év alatt több mint 50 akciót, hőstettet vittünk véghez, pályázatok, anyagi támogatás vagy intézményesítés nélkül.
De van, amit rosszul csináltunk, mert egyre kevesebb szervezés jutott el a tényleges tettekig, és így a Hősök érdeklődése a találkozók iránt ezzel egyenesen arányosan csökkent. Bevallom, még az enyém is.
A Hősökön belül nem volt igazi hierarchia, mégis bizalmat szavaztak nekem, mint főhősnek. Ez ellen sokáig küzdöttem, azt szerettem volna, ha ez egy önállóan, vírusként terjedő társadalmi változás tudott volna lenni, és úgy éreztem, ehhez nincs szükség senki arcára vagy vezető szerepére, így az enyémre se. Ma már tudom, hogy sok mindenben hibáztam, vagy gondolkodtam rosszul, és elsődlegesen a saját felelősségemnek érzem, hogy oda jutottunk, hogy búcsúznunk kellett.
Amikor a legkitartóbb hősökkel összeültünk pár hete, megbeszéltük, hogy így nincs értelme folytatnunk, és amikor ezt bejelentettük a csoport kevésbé aktív tagjainak, hatalmas érzelmi vihar támadt. Előjöttek az emlékek, a rengeteg mosoly, amit másoknak és magunknak szereztünk. Szinte érezni lehetett, ahogy erőre kapott a dolog, és hogy senki nem akarja veszni hagyni ezt az egészet.
Ennek ellenére ma megköszöntem mindenkinek a munkáját, a közös emlékeket, és hogy végre tényleg elhittem, hogy egy teljesen hétköznapi srác, mint én, el tud indítani valami nála sokkal nagyobb dolog, és én elmondhatatlanul hálás vagyok ezért.
Ma este, a búcsútalálkozón ott ültünk húszan és felidéztük, hogy mennyi mindent kaptunk és adtunk az elmúlt két évben. Körben ültünk és minden jelenlévő Hős megosztotta, hogy melyek voltak a kedvenc pillanatai. És ahogy haladtunk, egyre többen mondták, hogy ennek itt, így nem lehet vége. De ami nem megy, azt nem kell erőltetni, úgyhogy búcsúztunk.
De nem a Debreceni Hősöktől, mint szellemtől és gondolkodásmódtól. És még csak nem is a Debreceni Hősöktől, mint közösségtől vagy csapattól. Végül arra jutottunk, hogy túl fontos ez nekünk, túlzottan szeretjük az érzést, amikor meglepve valakit pozitív változást hozunk az életébe, legyen szó akárcsak egy utcán megejtett kedves szóról, úgyhogy búcsút veszünk, de nem egymástól, hanem az eddig követett működésünktől.
Amikor a kedvenc pillanatok után magamhoz ragadtam a szót és én is azt mondtam, hogy tényleg nem lehet és nem lesz vége, a könnyes, lesütött szemek hamar mosolyra váltottak. Talán kicsit mind bíztunk ebben belül, nem tudom. De az egész napos gyomoridegem akkor engedett ki először, amikor kimondtam: Én csinálni fogom tovább.
Rengeteget tapasztaltunk, látjuk, hogy mi nem működik, és látjuk az erősségeinket is. És most le kell vonnunk a tanulságokat. Szűk keresztmetszet az időnk, ezért megegyeztünk hogy kevesebb és kevés szervezést igénylő, de tömegeket megmozgató eseményeket hirdessünk, amibe bárki becsatlakozhat. Tulajdonképpen „vissza a gyökerekhez”, hisz így indult az egész: elindítottam egy pár barátommal egy dobozt, hogy megtöltsük édességgel, és ebbe annyi ember csatlakozott be, hogy végül 14 doboz lett.
Én gyerekkorom óta a saját történetem hőse akartam lenni. És nincs ez másképp ma sem. Számomra továbbra is menő, ha valaki jót tesz, és ezért ki fogok állni a jövőben is. Azt szeretném, ha a Debreceni Hősök egy olyan inspirációs akció lenne, ami sok száz, vagy akár ezer ember életét is szebbé teheti a mindennapokban, itt, Debrecenben. Mert bárki lehet Hős, és szükség van ránk, és szükség van Rád is!
Hogy hogyan tovább? Mint a filmekben. Felállunk, egy kicsit elvonulunk, és erősebben térünk vissza, mint valaha.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)