Karácsonyi ünnep két ötforintosból
Szerző: Gurbán György | gurban.gyorgy@mcdb.hu Közzétéve: 2019.12.26. 11:30 | Frissítve: 2019.12.26. 11:53
Debrecen – A szentestét abban a korban lehetett szeretetteljessé lenni, amikor még keresztelkedni is titokban kellett. Akár tíz forintból is. Tárca.
Különös magyar pénzérme került a birtokomba a minap. Egyik oldalán Kossuth Lajost ábrázolja, a másik oldalán pedig formabontó módon nem a pénz számszerű értéke tűnik szembe, hanem a Magyar Népköztársaság címere, csak alaposabb vizsgálat után fedeztem fel rajta, hogy ez bizony egy 1967-ben kibocsájtott ötforintos.
Az érme hivatalos pályafutása érdekes módon nem tartott sokáig, hiszen már 1972-ben kivonták a forgalomból. Tüzetes vizsgálatnak pedig azért kellett alávetnem, mert, bár gyerekkoromban bőven lett volna lehetőségem találkozni vele, alig volt szerencsém hozzá.
Egyszer azonban mégis volt egy ilyen érmém akkoriban. Sőt, kettő is.
Öt forint ugyanis akkoriban egy gyerek számára jelentős pénzösszegnek számított abban a korban, amikor például egy forint volt egy villamosjegy. Nagyapám minden reggel ki is porciózott nekem vagy két egyforintost, vagy egy „bélást”, ahogy akkoriban a bronzsárga kétforintost nevezték. Innen származott nekem zsebpénzem, mert a suliba menet még kénytelen voltam villamosozásra pazarolni a napi apanázs felét. Ám a hazaút már nem volt olyan sürgős, így aztán a két gömb fagyi ára mindjárt ott is figyelt a zsebemben.
Közeledett azonban a karácsony. Én már idejekorán elkezdtem ráutaló magatartást tanúsítani a saját ajándékomra vonatkozóan, mert bár szerettem a meglepetéseket, mégis igyekeztem úgy intézni a dolgokat, hogy a körülírt lehetőségeken belül érjenek el. Azaz, általában nagyjából három vágyam közül egy ezen a módon megvalósulhatott.
Ám ekkor elkezdtem azon gondolkodni: én mivel is lephetném meg anyámat. A konkrét ötlet nem jött meg hamar, de az nyilvánvaló volt a számomra, hogy a miből kérdésével is foglalkoznom kellett. Kézenfekvő volt a már jól bevált spórolás a napi villamosozás árából. Ráadásul hideg idő lévén, sokkal könnyebben le tudtam mondani a fagylaltról – innentől csak azt kellett megoldanom, hogy a megtakarított összeget ne Frutti cukorkába fektessem.
Miután ez többé-kevésbé sikerült, apránként szaporodni kezdtek a fillérjeim, melyek közé néha egy-egy kövér forintos is belekeveredett. És december közepére már eljutottam odáig, hogy összehoztam azt az összeget, amit egy tehetős osztálytársam segítségével beváltottam két ötforintosra. Azért vállalkoztam erre a tranzakcióra, mert úgy gondolkodtam, hogy ha egyben-kettőben van a pénzem, megszűnik az elköltés veszélye.
Okoskodásom helyesnek bizonyult, így aztán már csak azt kellett kitalálnom, mire költsem el a vagyonomat. Először arra gondoltam, veszek anyámnak egy darab fehér tokaszalonnát, mert azt nagyon szerette. Ám ezt az ötletet hamar elvetettem, mert beláttam, ez nagyon hülyén nézne ki piros masnival átkötve a karácsonyfa alatt. Persze, ha őszinte akarok lenni magamhoz, azt is be kell ismernem: ekkoriban még én nem különösebben vonzódtam a szalonnaevéshez.
De jött nemsokára a mentőötlet – mert mi is kell leginkább a karácsonyhoz: a szaloncukor, amit ugyebár én is sokkal jobban szerettem a szalonnánál. (Ma már ez fordítva van…) Ki is mentem a piacra és az egyik árusnak büszkén villantottam meg ötforintosaimat: az egészért kérek szaloncukrot. Természetesen a bevonat nélküli Konzum szaloncukrokat vásároltam meg puncs, vanília és citrom ízekkel. Már csak csomagolni kellett és készen volt az én karácsonyi ajándékom.
A meglepetés pedig teljes lett – persze abbeli reményeimben sem kellett csalatkoznom, hogy közösen eszegettük meg a karácsonyi napok alatt.
Most pedig itt van a kezemben újra egy ugyanilyen ötforintos, ami már régen numizmatikai kuriózum, történelem, mai szerény méretű – és értékű –, apró utódja hamarosan el is tűnik végleg a forgalomból. Az érme arra a korra emlékeztethet, amelyikben csak az volt a jó, hogy gyermek lehettem szerető nagyszülők és anyám mellett.
A többi hamis, hazug illúzió…
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)