Füstár
Szerző: (milk-show) | info@dehir.hu Közzétéve: 2011.02.23. 13:17 | Frissítve: 2011.02.23. 13:17
Kicsit meglepődtünk, amikor a főváros beszólt a dohányosoknak, hogy kész, vége, már a BKV-megállókban sem lehet szívni-fújni a füstöt az első februári vasárnapot követően. Meglepődtünk, mert nekünk minden lassan esik le. Lassabban, mint másoknak. Például elképzelni sem tudtuk, hogy tényleg, lehet ilyet csinálni. Hozni egy rendeletet, és azt mondani, aki tesz (mármint fúj) rá, az fizetni fog.
Mint ahogy azt sem tudtuk elképzelni, milyen az, amikor angol pubokban nem lehet cigizni. Lelki szemeink előtt ott verték a ritmust a gyalulatlan asztalon korsó söreikkel az orrbavalós punkok és az örök futballrajongó kelta utódok. Mintha nem tudnánk, hogy a pub is kocsma, igaz, csak éppen messze nem úgy, mint a hasonló honi műintézmények. De ezek szerint az sem maradt meg bennünk, ahogy Hajdú Szabolcs filmjében, a Fehér tenyérben elhajtják a szálloda előtti járdán bagózni készülő magyar edzőt, akit a rendező saját öccse alakított. Mert az bizony nem Hungary, hanem inkább valami Amerika, ahol nem píszí a nikotinos tüdő.
Nem hittük, hogy lehet csak úgy, ilyesmivel előállni. Pedig miért is ne lehetne? Igaz, hogy nem minden megálló zárt és fedett, de ahol emberek vannak az ég alatt, azért a füst ott simán kanyaroghat a tömegben. Nem fogja egy láthatatlan bioszellőző kiszippantani a várakozók gyűrűjéből, fel, a semmibe, hogy ne zavarjon senkit. Márpedig aki nem dohányzik, azt zavarhatja a füst. Télen is, nyáron is. Arról nem beszélve, milyen, amikor az utolsó, már-már csak parázsló slukkot a lépcső aljánál állva dobja hátra laza mozdulatokkal a dohányzó ember. Éppen nem a képünkbe, mert tudja, azt nem illik. A képünkbe csak a füst maradéka érkezik, amikor felszáll és nagyot szusszan a szomszéd ülésen. Úgy érezzük, mi is olyan büdösek leszünk, mint ő. Pedig nem. Annyira nem. Csak rosszul esik. Mert a mi orrunk még rendben van. Még érez. Azt is, amikor sétálunk haza, hogy vannak dohányosok által lakott lakások, és vannak füstmentesek. Pedig nem szaglászunk mások ajtaja előtt, csak érezzük, hogy megcsap minket a bűz. Ahol cigiznek, ott tudniillik ez van. Füst és bűz. Beleivódik a ruhákba, a falakba. Sárga lesz tőle a plafon, a fog, sötét a tüdő, mint a resztelt máj.
Aki dohányzik, többe kerül majd az országnak is. Talán annál is többe, mint amennyit levonnak tőle egészségügyi járulék gyanánt. A különbözetet nyilván mi fizetjük. Mondhatni, cserébe azért a kis füstért, amit a buszra várva visszakapunk tőle. Legalábbis itt, Debrecenben, ahol még nem született ilyen típusú tiltó rendelet. Amit persze, ahogy szokás, nyilván lenne, aki megtámadna, jogokra, szabadságra, meg hasonlókra hivatkozva. Mivel azonban itt nincs ilyesmiről szó, nem kell efféle botránytól tartani. Itt, keleten a helyzet változatlan. Állunk a megállóban, és várjuk a buszt. Szerényen félrehúzódva a dohányosoktól. Akik talán nincsenek is túl sokan. (Legalábbis ezen a korai órán.) Meg azon tűnődünk, ha egyszer mégis születik majd ilyen döntés, rá lehet-e szorítani a népet, hogy be is tartsa a rendeletet. Vélhetőleg igen. Ha ugyanis tovább emelkedik a dohányáru ára, és legalább olyan intenzíven, mint a cukor, a liszt, akkor valószínűleg nem lesz gond ezzel sem. Ha nem telik majd rá, nyilván könnyebb lesz lemondani róla...
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)