Tovább Amerika útjain – 16. rész – a modern világ legnagyobb csodája
Szerző: Széles Tamás | szeles.tamas@dtv.hu Közzétéve: 2012.11.03. 08:49 | Frissítve: 2012.11.04. 16:59
Grand Canyon, Arizona (USA) – Évente több mint ötmillió turista keresi fel, de csalódottságában valószínűleg még senki nem követelte vissza a belépő árát. A világ hét modern-kori csodája egyikeként tartják számon – szerintünk az első, mindennél szebb és lenyűgözőbb természeti csoda.
Flagstaffra április másodikán leesett a hó. Tizennégy évvel ezelőtt történt. Előző este leparkoltuk az akkor már tizenkét éves Oldsmobile márkájú – inkább hajóra, mint kocsira emlékeztető, de négykerekű, és autóként használatos – járgányunkat, majd becuccoltunk az éjszakát fejenként 12 dollárért mérő diákszálló egyik emeletes vaságyára. Néhány hasonszőrű turista, meg kollégiumi hely vagy albérlet nélküli egyetemista osztozott velünk a szobán, de a körülmények kevésbé izgattak bennünket, mint a másnapi út. Tervünket a reggelre esett hó és a szálláson megjelenő cowboykalapos turistabusz vezetője majdnem felborította. Azt állította, hogy a Grand Canyon irányába személykocsival járhatatlanok az utak, menjünk inkább vele. Szerencsére nem ugrottunk be, és láss csodát: miután lesöprögettük az autó tetejéről a kétségkívül nagynak nevezhető hókupacot, és elindultunk, végig letisztított út vezetett bennünket a hőn áhított látványossághoz.
Az, hogy Arizona ezen területén áprilisban esik a hó – hiszen mégiscsak egy sivatagi vidékeiről nevezetes szövetségi államról van szó – azért nem meglepetés, mert Flagstaff a tengerszinttől számítva 2100 méteren fekszik. Így csak nekünk, felkészületlen turistáknak okozott némi fejfájást a „hirtelen” jött havazás, valójában ez errefelé nem az „évszázad meglepetése”. Szóval irány a Grand Canyon.
Útközben a kollégám felolvasta itthonról hozott útikönyvéből a nemzeti parkról írtakat. Legjobban az fogott meg bennünket, amikor arról értekezett a szerző, hogy hiába néz meg akárhány fotót a Grand Canyonhoz készülő turista, a valós látvány felülír minden képzeletet. Hittük is, meg nem is, de szerencsére csak jó másfél órányi autóútra voltunk a könyvi tétel igazolásától. Meresztgettük a szemünket, hogy vajon mikor és melyikünk látja meg először a „nagy hegyeket”, mígnem az addig sziklás és növényzettel alig borított vidékről hirtelen egy erdős szakaszra értünk. Grand Canyon National Park – írta a tábla, és a sorompónál egy „macilacis” parkőr elkérte a belépéshez fizetendő 20 dollárt, majd jó nézelődést kívánt. De hol vannak azok a hegyek? – morfondíroztunk, aztán előttünk egy parkoló, annak végén egy hosszú korlát, mögötte pedig turisták százai (nekünk háttal). Hát itt van, nem fönt, hanem lent! Mikor odaértünk és lenéztünk, mintha beszakadt volna a föld: amerre néztünk, mindenhol csak a lélegzetelállító nagy mélység, több színben játszó csipkés sziklákkal szabdalva.
„A világ nyilvánvalóan legszebb természeti képződménye” – szalad ki óhatatlanul az ember száján, amikor lenéz a mélységbe. Évmilliók kellettek hozzá, míg az Északról érkező sebes folyású Colorado folyó kanyonná alakította a nemzeti park majd’ ötezer négyzetkilométernyi területét, de a geológusok találtak itt kétmilliárd éves kőzetet is. Mert körülbelül akkortájt ütközött itt a szigetek kőzetlemeze azzal a lemezzel, ami gyakorlatilag kialakította Észak-Amerikát. Hihetetlen időtávra vagyunk attól a kortól, de nem különben elképesztő földtani „munka” eredményét bámulhatjuk meg a 446 kilométer hosszú kanyon akár déli, akár északi pereméről. „A Colorado Grand Canyonját számos kisebb kanyon – valójában szurdokvölgyek – ezrei, sőt tízezrei alkotják. Az egész olyan, mint egy nyitott könyv…” – írta 1895-ben a vidék első tudományos feltárását és feltérképezését végző John W. Powell.
A Grand Canyon Nemzeti Parkot 1919-ben alapították, és 1979-ben került az UNESCO Világörökség listájára. Európai ember 1540-ben pillantotta meg elsőként (García López de Cárdenas spanyol konkvisztádor), de ez a terület is természetesen az őslakos indiánok földje volt. Több törzs élt itt, köztük a legismertebbek a Hualapai, a Havasupai, a Hopi és a Navaho nemzetség. Nyilván ők évszázadokon át nézegethették mindazt, amit mi most egy-egy látogatásunk során – akár Délről, akár Északról. A két perem közötti távolság egyébként hihetetlen számokat mutat: van olyan terület, ahol csupán 400 méter a távolság, szemben a legnagyobb, 24 kilométeres távval. A turisták többsége – közel 90 százaléka – a déli peremet látogatja, az északit sokkal kevesebben. Ez utóbbi nehezen megközelíthető, de békésebb vidék a felfedezetlen vadon kissé hamis ígéretével csalogathatja a látogatót. Azzal a korántsem elhanyagolható hátrányával, hogy télire lezárják az összes útját. Nem meglepő, hiszen itt már több mint 2600 méter magasan járunk, és ehhez persze komoly téli időjárás dukál.
Mi – és nem csak 1998-ban, hanem későbbi látogatásaink során is – a nagy többséghez tartoztunk, azaz a már említett Flagstaff irányából közelítettünk. Természetesen az idelátogató több millió ember mindent megtalál, amit a jól megszokott amerikai komfort kínálhat a kirándulóknak: szállás, étkezés, több napos öszvérhátas vagy gyalogos túrák az 1600 méternyire lévő canyon-aljba, ajándékboltok és mondjuk a 2007-ben a nyugati oldalon megépített üvegfenekű Skywalk híd, amelyre kisétálva gyakorlatilag jó 1200 méter magasságból nézhetünk a „lábunk alá”. Oda nem, de a már többször emlegetett déli perem autóútján minden értékelhető kilátópontra eljutottunk. Mert a kanyon természetesen mindenhonnan más és más „képét” mutatja. Ahhoz, hogy semmi ne maradjon „megnézetlenül”, a nemzeti parknak a belépő mellé biztosított brossúrája nyújt segítséget. Ezen bejelölték az összes olyan pontot és meredélyt, amelyeknek nevet is adtak, olyanokat mint például Yavapai Point, Grandview Point, Maricopa Point, Hopi Point, Trailview Overlook, Desert View és a többi. Ahol pedig érdemes akár órákra is megállni, az a Grand Canyon Village, ahol ízléses, a környezethez, de a mai igényekhez is alkalmazkodó infrastruktúra várja a látogatókat. Itt van az 1901-ben átadott Santa Fé Railroad Williamsből érkező vasútvonalának nemzeti parki végállomása (tehát nem csak autóval, de vasúttal is megközelíthető a déli perem!), ahol nem ritka az erdőből előbukkanó szarvascsorda látványa.
A füles amerikai szarvas mellett persze más vadon élő állatot is felfedezhetnek a szerencsések, mondjuk Amerika legnagyobb madarát, a kaliforniai kondort, de a mókusok, a muflonok és egyéb ragadozók is élvezik a csak részben „háborított” nemzeti park otthont nyújtó erdeit. Kedvencünk az úgynevezett hegyi oroszlán, amit – szerencsére – csak kitömött állapotban láttunk valamelyik turista-bázison, de amelyre „közlekedési” táblák hívják fel a figyelmet az út mentén. „Inkább akkor itt mégsem szállnánk ki” érzés kerít hatalmába egy-egy tábla láttán, maradunk hát a biztonságos aszfaltúton, és a kiépített látvány-pontoknál való megállásnál.
Visszatérve a „faluhoz”: ennek közelében épült 1905-ben a hagyományos pueblo stílusú Hopi House. Kis kiállítás és kétszintes ajándékbolt fogadja a látogatót, megannyi autentikus termékkel. Persze egy-egy csodálatos indián ékszert, használati tárgyat, fegyver-replikát, vagy falra akasztható, illetve asztalra tehető emléket nem csak itt, hanem az egész nemzeti park megannyi pihenőjében található ajándékboltjában vásárolhatunk. A hopik azonban úgy vallják, az „igazit” csak itt lehet. Legutóbbi látogatásunk alkalmával ráadásul ízelítőt kaphattunk zenéjükből és táncaikból: eredeti ruháikban és díszeikben egy család mintegy fél órás bemutatót tartott. Az sem volt zavaró, hogy a tradíciót kissé homályosította az egyik fiún a szemüveg.
A világ hét modern csodája között tartják számon a Grand Canyon Nemzeti Parkot. Magunk az elsőnek tartjuk. Lehet, nincs igazunk, de aki mondjuk Las Vegasba, vagy Los Angelesbe utazik, mindenképpen szánjon jó másfél-két napot arra, hogy ellátogasson ide. A helyes útidőt azonban nagyon át kell gondolni, mert a térképen vélt távolságok a valóságban elég nagyok az USA-ban. Ismerősöm mesélt egy baráti társaságáról, akik Los Angeles-i útjukat egy Grand Canyon-kirándulással akarták megkoronázni. A hazaút előtti utolsó napot szemelték ki, de a számításukba hiba került. Mire odaértek, lement a nap, és mivel másnap már indultak vissza, nem tudtak ott éjszakázni, tehát semmit sem láttak a Grand Canyonból. Még a csodálatos naplementét sem. Pedig már csak azért is érdemes odalátogatni. De bármikor, mert ez az a hely, ami minden év- és napszakban más arcát mutatja. A kövek különböző színei, az árnyékok rajzolta motívumok, a magasból oly’ kicsinek tűnő Colorado folyó – ami ezt az egészet (nekünk is) teremtette.
Széles Tamás írása
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)