Találkozás váradi zsiványokkal a királyok hajdani városában
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2012.03.16. 12:31 | Frissítve: 2012.03.18. 10:23
Debrecen-Nagyvárad – Csak egy ugrás ide a még így, romjaiban is lenyűgöző Nagyvárad. Szomszédolás színházzal, kapros gyrossal és Csík sörrel.
Csak egy ugrás Debrecentől a szomszédos Nagyvárad, mondjuk néha. Ugrásnak azért emberes ez, mert bő óra az út odáig. Debrecenből egyszerűen nem lehet sokkal gyorsabban átgurulni a nagyjából 80 kilométerre fekvő szomszéd nagyvárosba. S nem pusztán azért, mert ott a határ is. Az már a múlt, amikor az ember dobogó szívvel gurult a román határőrök elé, s próbált minél ártatlanabb képet vágni, nehogy félreállítsák. Mert azt megtehették bárkivel. Aztán átvizsgáltak mindent és mindenkit (embert és autót), s meglehet, kellett pár doboz cigi, forint vagy lej, hogy kegyesen intsenek, mehettek, magyarok.
Amikor Mikepércshez érünk, egyik útitársam, Szász Zsolt rendező megjegyzi, valaha ez a település is odatartozott. Váradhoz – mondja. A történelem valóban különösen szabdalta hajdan ezt a vidéket, több megye különböző részleteiből áll össze a mai Hajdú-Bihar megye is: nem véletlen, hogy a hajdúsági zsíros földek, a bihari dombok és a ligetaljai erdők olyan különböző képét próbálja egybeölelni a közigazgatás.
Azért a határon áthaladva még mindig van olyan érzésünk, hogy ismét keletebbre értünk. A hajdani ipari vidék minden fájdalma tetten érhető e tájon. Annak idején valószínűleg nem csupán a szükség szülte, hogy ide ipart és iparosítást hoztak, hanem az is, hogy az egykor színmagyar város, Nagyvárad népességét át kellett alakítani. Ma már legfeljebb a lakosság negyede magyar. Ennek ellenére értik a magyar szót, s beszélik is sokan Arany János nyelvét. (Szemben például Kolozsvárral, ahol a főtári kávéházban a kérem, a kóla, a sör szavak csak úgy elszállnak a levegőbe. Angolul kell kérni, hegy megkapjuk, amit szeretnénk. Ám a fizetünk! felkiáltásra már rögtön jön a számla...
Sok időnk nincs Nagyváradon, de annyi igen, hogy belekóstoljunk a város hangulatába. Rögtön indítás gyanánt Balogh Tibor dramaturg és színikritikus jóvoltából megnézzük a Szigligeti Színházat. Thália temploma egy éve kívül-belül megújult. A szakemberek szerint leginkább a kecskeméti színházra hasonlító intézmény valóban látványos lett így. Némi sajnálkozással állapítjuk meg, bár a debreceni Csokonaira is jutna végre pénz, mert bizony, elmaradtak ott a felújítások. Míg az első Orbán-kormány idején a nyíregyházi teátrumra jutott pénz, addig a Medgyessy-, meg a Gyurcsány-kormány már nem volt képes érdemben segíteni a felújítást. Ennélfogva Debrecenben évek óta gyönyörködhetünk a büfé felé vezető lépcsőn a falra ezüst betűkkel elhelyezett RAP feliratban. Itt minden csillog, villog, ragyog. S mint este megbizonyosodhatunk róla: van közönség is. A Csokonai Színház művésze, Ráckevei Anna játszik egy angol szerző darabjában. Sok az áthallás, az utalás a jelenre, erre figyel este, fogékony a közönség, amikor a színház diákokkal telik meg. Élvezik a játékot, nevetnek, bár a szokások mások, mint otthon, állapítjuk meg. A Csokonai nézőterén például nem villognak a mobilok, mikor felgördült a függöny, itt viszont igen.
Estig azonban még van idő. Tibor marad a színházban, mi meg Szász Zsolttal teszünk egy kört a városban. A bábos múlt kötelez, ez egy olyan szakma, ahol határokon innen és túl szinte mindenki ismer mindenkit. Nagyváradon nemcsak a színháznak, a bábjátéknak is nagy hagyománya van. Átsétálunk a Körös-hídján, ahonnan tényleg egy ugrás a hajdani Fekete Sas szálló üveggel fedett passzázsa. Igen, állapítjuk meg közben, ez hiányzik a cívisvárosból: egy igazi folyó, amitől az az érzésünk támadna, mintha Prágában vagy Párizsban járnánk. S a helyzet az, hogy hangulatában a Körös-parti Nagyvárad valóban jobban hasonlít a cseh vagy a francia fővárosra, mint Debrecenre. Mielőtt azonban járnánk egyet a váradi utcákon, bekopogunk a Szigligeti Színház Liliput Társulatához. Éppen próbálnak, A három zsivány című történet figuráit mozgatják. Barátságos és duplán lelkes fogadtatásunkat követően – Lélek Tibor ugyanis a rendező – beavatnak a készülő csodába, mire készülnek a kézzel mozgatott rablók, Casper, Jasper és Jonathán.
A kedvünkért pár perc szünetet tartanak. A társaság egy része cigarettázni indul – itthon ez bonyolultabb lenne, ott még nem kell kivonulni az épületből. Elmondják közben, hogy látják a világot, mit várnak a politikától, Erdély, Magyarország és Románia viszonyáról mit gondolnak. A legújabb fejlemény, mesélik, hogy nemrégiben átalakult a színház. Míg eddig volt a nagyszínház, és odatartozott a magyar meg a román tagozat, s hasonlóképpen működött a bábos rész is, most viszont egymás mellé került a magyar színházi tagozat, s odatartoznak immár ők is. Ami egyrészt jó, mondják. Másrészt viszont nem egyszerű, hogyha kell valami, azt a Szigligeti épületéből hozhatják át: keresztül a folyón, a hídon... Ugyanakkor az is tény, hogy itt minden a történelemről szól, jegyezzük meg, mikor a hátsó lépcsőn felsétálunk azokba a titkos helyiségekbe, ahol annak idején egy Ady nevű költő és újságíró múlatta az időt szép leányokkal...
Visszatérve a Liliput társulathoz, megtudjuk, hogy az előadásaikat nem csak magyar nézők látogatják. Ami jó, annak híre megy. Ha egy magyar óvoda ilyen, akkor oda román gyereket is szívesen visznek. Talán az sem véletlen, emlékeztetnek, hogy a Szigligeti Színház előadásain is megjelenik most már a román felirat. (A függöny fölé vetítik a szöveget, mint nálunk az idegen nyelvű operáknál.)
Nem zavarunk tovább, teszünk még egy kört az esti előadásig. Várad igazi nagyváros lehetne, nézzük a csodálatos szecessziós épületeket, ha lenne rá egy kis pénz. Így a hiányt érzékeljük leginkább, a beváltandó lehetőségeket. Sok a bezárt üzlet, de még így is hangulata van a korzónak. Ha tömeg lenne, azt mondanánk: ilyen Bécs vagy Moszkva. De nincs tömeg, csak hűs alkonyi szél. Visszatérünk a Fekete Sas mögötti passzázs környékére, s eszünk egy finom román gyrost. A kapros mártás jó, s meglepő módon a hús mellé a pitába sült krumplit is kapunk. Sörrel kívánjuk leöblíteni, melyhez egy vérbeli váradi kocsmát keresünk. Sikerrel járunk, amennyiben a kocsma jellemzője az is, hogy vágni lehet bent a füstöt. Viszont a sör jó, és alig 200 forintot fizetünk érte. Csík, amit Csuknak is mondanak. A víz itt is a titok, mint a cseh söröknél. Ezt a magyar sörfőzők is megtanulhatnák, állapítjuk meg, s közben kisegítjük pár fillérrel, meg cigarettával a mellettünk ülő idős asszonyt, aki megjegyzi, ő még nem volt „magyarban”. De hálás a szóért, meg az adományért is. S bár koszos kiskocsma ez, állapítjuk meg utóbb, mégis nagyon rendben volt minden. A kilátás különösen: az ablakon át templomra és szép szecessziós épületekre láttunk, miközben felemeltük tekintetünket a sör habjáról.
Szűk három órát töltöttünk városnézéssel – állapítjuk meg, mikor visszatérünk az autóhoz. Nem nagy idő, de arra elég, hogy az ember azt érezze: Nagyvárad, a magyar királyok hajdani városa többet érdemel. Debreceniek részéről pláne. Nincs messze, útlevél sem kell hozzá, csak kedv, s idő. Érdemes visszatérni, sétálgatni terein, utcáin, városrészein, s nem lesz nehéz megérteni, vajon miért szerette ezt a helyet annyira már emlegetett egykori kollégánk...
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)