Vérbeli debreceni, aki hamis igazolással kezdett, és 114 válogatottságig vitte
Szerző: jochapress.hu | info@dehir.hu Közzétéve: 2018.02.10. 09:15 | Frissítve: 2018.02.12. 09:46
Debrecen - A város híres kézilabdázója a helyi kötődésű csapatokat szereti, szurkolt Dombi Tibiékért, s a mostani Lokiért is.
Dr. Süvöltős Mihály a magyar kézilabdasport markáns egyénisége. Száztizennégy alkalommal szerepelt a nemzeti együttesben, de válogatottságainak száma sokkal több is lehetett volna, ha nem részesíti előnyben egyetemi tanulmányait. A Jochapress.hu portál készített hosszú, kétrészes interjút az egykori bajnokcsapat irányítójával - ebből a beszélgetésből idézünk.
Dr. Süvöltős Mihály
Az igazságügyi orvosszakértőként dolgozó egykori kézilabdázót minden Debrecenhez köti.
– Itt tényleg mindmáig majd mindenki személyes, jó ismerősöm – hangsúlyozta a doktor. – Benyáts Balázs, Cserhalmi Gyuri és a többiek mind osztálytársaim voltak a gimnáziumban. Természetesen az általánost is itt jártam ki, a Szabó Kálmán utcában. Mint majd minden gyerek, először én is csak rugdostam a labdát, majd később kezdtem el dobálni is. Valószínűleg hamar megláttak bennem némi fantáziát, hiszen már 12 éves koromban a 14 évesek között játszhattam – hamis igazolással. A gimnázium csapatában is kilógtam a sorból, országos középiskolai döntőt is játszhattam.
A legfontosabb esemény pedig az volt a pályafutásom során, amikor a Debreceni Dózsa vezetői megjelentek a lakásunkon,
hogy a csapat az NB I-be történő feljutásért játszik, engem pedig a következő szezon egyik erősítésének szemeltek ki.
– A feljutást ki is harcolták, Önt pedig leigazolták.
– Akkor a két Hamza-fivér volt a legismertebb név, meg a kapus, Rácsai doktor, akinek én tíz gólt dobtam egy alkalommal. Ez volt a legjobb ajánlólevél a Dózsa felé. 1966. novemberében leigazoltak. Aki a Dózsa ügyeit összefogta, az Molnár Tibor volt. Az edzéseket pedig a korábbi nagypályás válogatott kézilabdázó, G. Nagy Kálmán – beceneve Kuli volt – vezette. Az NB I-es bemutatkozásom is jól sikerült. Ma is emlékszem, a korábban BEK-döntőt is játszott Honvédnak jó tempójú labdaszerzéseimet követően négy gólt sikerült lőnöm. A csapat egyébként a középmezőnyben ellavírozgatott: otthon általában nyertünk, idegenben vesztettünk.
– Mikor következett be a szakosztály életében a következő, minőségi ugrás?
– Amikor 1973-ban sikerült leigazoltunk Varga Pistát és Sárközi Lacit – ismertebb nevén „Pocsolyát”. Velük együtt már korátlagát és játéktudását illetően egyaránt ütőképes csapat körvonalazódott, amellyel előzetes terveink szerint 1975-ben az első három hely egyikét szerettük volna elérni. A tervet túlteljesítve, 1975-ben megnyertük a bajnokságot. A bajnoki címet eldöntő összecsapásra a Tüzér utcában, a Budapesti Honvéd ellen került sor; a meccsre egy pont előnnyel állhattunk ki. Ellenfelünknél Kovács Péter, Kenyeres József, Kocsis Pál és Buday Ferenc is megjárta az olimpiát. Komoly csapatuk volt…
– A bírók nem támogatták a favorit fővárosiakat?
– Meggyőződésem, hogy jól vezették a döntőt. Ma is emlékszem, a tatabányai Kocsis – Nagy Tibor kettős fújta a sípot, nagyjából minden rendben lement. A találkozó előtt viszont hatalmas balhé kerekedett, mert a Honvéd akkori létesítményvezetője, Komora Imre nem akarta beengedni a különvonattal érkezett debreceni szurkolókat. Végül csak bejöhettek, s így sok emberünk láthatta, ahogy 21-20-nál „lefüleltem” Kenyeres Jóska keresztbe lőtt passzát, amit értékesítettem is (22-20). Az utolsó másodpercekben Kovács Péter hatalmas gólja már nem változtatott a lényegen. (22-21) Debrecenben óriási fogadtatásban volt részünk, azt nem lehet elfelejteni.
– Beszéljünk egy kicsit a válogatottságról.
– Szép sorjában másztam meg a lépcsőfokokat, s már 1972-ben is szóba került, hogy esetleg kijuthatok Münchenbe. Akkor negyedéves voltam az egyetemen, s mivel halasztani semmiképpen nem akartam, így ez a lehetőség hamar lekerült a listáról. 1974-ben kaptam meg az orvosi diplomámat és az év decemberében hívtak meg az 1976-os, montreali olimpiára készülő, bő válogatott keretbe. Két, komoly ajánlatom is volt: a szülészet-nőgyógyászatra, illetve a belgyógyászatra. Ám ekkor egy kicsit kockáztatva, a sportot helyeztem előtérbe, hiszen egyáltalán nem volt garantált, hogy ki is jutok Kanadába. A válogatottban a bemutatkozásom jól sikerült a négyszeres világbajnok Románia ellen, Nagybányán. Attól kezdve nekem egyenes utam volt az ötkarikás játékokra. Egészen a Moszkvát megelőző hónapokig fix csapattag voltam, de az olimpiáról le kellett mondanom a feleségem veszélyeztetett terhessége miatt.
– A második olimpia így kimaradt, a gyermek viszont egészségesen megszületett.
– A fiam második gyermekünk, a lányom öt évvel idősebb, mindketten jogot végeztek. A lányom büntető bíró, a fiam pedig ügyvédként dolgozik. Kettejüktől öt unokának örülhetünk a feleségemmel.
– A kézilabdázás kezdetéről igazán konkrétan nem is volt szó.
– A közelmúltban elhunyt Nagy Jenő bácsi az alapokra nagyon jól megtanított; a sportiskolai képzésbe 12 éves koromban kerültem be. Az 1984-ben volt búcsúmeccsemre elhozta és átadta azt a hamis igazolást, amely révén 12 évesen játszhattam a 14 évesek között. Kapitány Ferenc edzőm volt az első, aki elküldött a tatai edzőtáborba, ami nekem akkor nagyon nagy szó volt. A későbbiek során
Ökrös Istvántól különösen sokat tanultam. Ő például rá tudott venni arra is, hogy huzamosabb ideig csak bal kézzel nyúljak a labdához.
Ez olyannyira sikeres akció volt, hogy például Montrealban, az olimpián a csehszlovákoknak ballal tudtam gólt lőni. Ökrös nagyon jó szakember volt, s ezt a véleményemet sokak ellenkezésével szemben is fenntartom. Csendes őrültnek is mondták, mert csak elvétve szólt bele a meccsek menetébe. Viszont azt kevesebben tudják, hogy a bajnoki címet eldöntő, a Honvéd ellen összecsapást megelőzően ketten egy órát sétáltunk és akkor ő megadott minden taktikai tanácsot. Ezeket nekem, mint csapatkapitánynak, továbbítanom kellett a társaim felé, mint az edző előretolt karja. A meccseken kiabáló, gesztikuláló edzőkkel kapcsolatosan idézte az 1954-es labdarúgó világbajnokságon győztes németek szövetségi kapitányát, Sepp Herbergert, aki szerint az ilyen edzők az edzéseken elfelejtettek valamit tudatosítani. Szerintem tökéletesen igaza volt!
– Milyen a jó edző?
- Én megkülönböztetek nagyon jó edzőt, meg zseniket. Faludi Mihály nagyon jó edző, Mocsai Lajos is az. Nálam viszont a zseni Kemény Dénes meg Gyarmati Dezső. Vagy a jugóknál Vlado Stenzel. 1972-ben, Münchenben döntetlenre állt a döntő. Stenzel bement a pálya közepére, megkapta a piros lapot, viszont az általa elmondott néhány mondat elég volt ahhoz, hogy Jugoszlávia megnyerje az olimpiát.
– 1984-ben visszavonult, de még kétszer visszahívták. 1986-ban például három meccsen játszott, de tudott annyit segíteni, hogy benn maradt a csapat.
– Még sokáig játszhattam volna, ha akarok. 1986-ban például a kiesési rangadót Buday Feri csapatával, a Hódiköttel játszottuk. Akkor hívtak vissza, Feri amikor meglátott, azt hitte, én vagyok a technikai vezető. A meccsen kilenc gólt dobtam. A 19-19-es döntetlen a bennmaradásunkat jelentette.
– Az edzősködés soha nem kísértette meg?
– Alapvetően nem állt szándékomban erre a területre elkalandozni. Egyszer mégis „elcsábultam”, amikor Benyáts Balázzsal összefogtunk, hogy csináljunk Debrecenben megint jó kézilabdát. A megyei bajnokságból fel is jutottunk az NB I-be, abban a csapatban a fiam is játszott. Az első évben hetedikek lettünk, utána viszont beütött a jó magyar betegség: elkezdődött a széthúzás, a kísérletnek hamar vége lett. Azóta csak vergődés van, pedig ha lenne egy jó csapatunk, nem lehetne elférni a csarnokban.
– A magyar kézilabdázásban rengeteg a külföldi játékos. Róluk mi a véleménye?
– Nekem ma már mindegy, hogy a Veszprém, a Szeged vagy éppen a Győr meccseit nézem. Nagyon ügyesek, sokat tudnak, de egyik csapatnak sem tudok úgy szurkolni, mint a korábbi időkben. Megnézem őket, de nem izgatnak fel engem. Egy ember játéka érdekel igazán, ez pedig a Lékai Máté. Gyors, zseniális a helyzetfelismerése, jó a térlátása, lát is a pályán, a Dushebaev mégsem vitte ki a 2016. januári Európa-bajnokságra. Így vagyok a debreceni focistákkal is. Amikor még Sándor Tamás, Dombi Tibi és a többiek voltak a főszereplők, szívesen mentem ki a meccseikre. De így volt ez korábban is. Amikor Budapesten voltam, nem létezett, hogy kihagyjam Nyilasit, Ebedlit, vagy az újpesti gólgyárosokat, a Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai, Zámbó ötösfogatot. Most pedig eladják, megveszik, kölcsönadják, kivásárolják – minden van, csak helyi kötődésű játékos legfeljebb véletlenül. Végre úgy alakult, hogy Herczeg Bandi visszakerült a Loki kispadjára, mert a méregdrága portugálok majdnem kiejtették az együttest az élvonalból. Bandi a helyi kötődésű játékosokra szeretne minél többet alapozni – örömömre, egyelőre jól is állnak a dolgaik.
A teljes cikk:
http://jochapress.hu/dr-suvoltos-mihaly-vranjes-jo-edzo-hagyjak-dolgozni-1-resz/
http://jochapress.hu/dr-suvoltos-mihaly-vranjes-jo-edzo-hagyjak-dolgozni-2-resz/
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)