Újvidéken folytatja a Debrecenből távozó Miroslav Bajin

---

Debrecen - A DVSE felnőtt csapatának idény végén távozó vezetőedzője hazatér és Szerbiában folytatja edzői pályafutását.

---

A távozó edzővel a DVSE.hu készített interjút.

Utolsó napjaidat töltöd Debrecenben, milyen érzések kavarognak most benned?

– Abszolút vegyes. Egyrészt szomorú vagyok, hiszen az életem egyik legjelentősebb szakasza zárul most le bennem, viszont mindig azt nézem, hogy hová tartok. Már január óta készültem erre a pillanatra, hiszen akkor körvonalazódott bennem először a váltás gondolata. Nagyon nehéz volt meghoznom ezt a döntést, most pedig itt vagyunk. Nem könnyű, hiszen rengeteg barátot hagyok most itt, de tudom, hogy nem végleges az elválás, hiszen sokakkal tartani fogom a kapcsolatot.

Ha néhány szóban kéne összefoglalnod, milyen tapasztalatokkal gazdagodtál Debrecenben, mi az, amit magaddal viszel innen az emberi kapcsolatokon kívül?

– Megismertem egy új kultúrát, egy másik vízilabda stílust, egy teljesen más hozzáállást, legyen szó a sportról vagy a mindennapokról. A magyar kultúra egészen páratlan és gazdag, és ehhez párosul egy olyan nyelv, amelynél szerintem nincs kifejezőbb a világon. Nagyon büszke vagyok rá, hogy sikerült elsajátítanom a nyelvet. A szülők hozzáállása a gyerekekhez is példaértékű, ezt szívesen látnám Szerbiában is. Hiányozni fog a város és ez a gyönyörű uszoda is, ahol minden adott ahhoz, hogy tovább éljen ez a kivételes sportág.

Hogy látja egy szerb szakember a magyar póló helyzetét kilenc itt töltött év után?

– Számomra is megdöbbentő volt, hogy mekkora rajongás övezi a vízilabdát Magyarországon. Hihetetlen szerelem van az ország és a vízilabda között, ez  olyan, mint Anglia és a foci, vagy Kanada és a jégkorong. A Margitsziget a vízilabda temploma, olyan hangulatot és atmoszférát még sehol nem tapasztaltam, mint ott. Az egész ország rajong a sportágért, kortól és nemtől függetlenül. És nemcsak a válogatottról beszélek, elég megnézni a Nagykanizsa elleni osztályozónkat. Debrecenben több száz ember jött ki az uszodába, és még 500 kilométerrel arrébb is elkísértek minket jó néhányan. Ez mind örök emlék marad számomra.

A teljes interjú itt olvasható.