Már az olimpia utáni új életére is készül a debreceni futó
Szerző: Gurbán György | gurban.gyorgy@dehir.hu Közzétéve: 2021.07.04. 16:25 | Frissítve: 2021.07.04. 16:25
Debrecen - Kácser Zita elé számtalan akadályt sodort az élet a rekortánon kívül is. De leküzdötte őket, hogy odaállhasson a rajtvonalra karrierje legnagyobb versenyén.
„Azt kérded, hogyan kezdődött? Gondoltad volna, hogy az én alkatommal kézilabdáztam is? Pedig igen. Persze akkor már érthetőbbé válhat a dolog, ha tudod, mindez Dunaújvárosban zajlott, amikor a Dunaferr volt a legerősebb magyar női csapat és Radulovicsék népszerűsége a csúcson volt.
Három évig kéziztem, sőt fociztam is. Még az országos foci diákolimpiai döntőig is eljutottam a csapatommal. Erre nagyon büszke voltam, hiszen csak hobbiból verődtünk össze heti egy edzésre úgy, hogy mindannyiunknak volt másik „rendes” sportága – nekem akkor ez már az atlétika volt. Kezdetben sok mindent kipróbáltam, dobtam, ugrottam, mert meg kellett nézni, miben lehetek igazán jó, aztán maradt a futás.
Igazad lehet, talán stílszerű, hogy a fő számom a 3000 méter akadályfutás lett – ebben értem el az olimpiai szintidőt, ami a tokiói szereplésemet jelenti. Mert sok akadályt kellett leküzdenem a pályán kívül is. Bokasérülés, kutyatámadás és magánéleti gond jött sorban, de úgy voltam vele, hogy 2020-ban, az olimpia szép lezárása lesz a pályafutásomnak. Úgy gondolkodtam a tavalyi év elején: szép volt, de ennyi elég az élsportból, már mást akarok az élettől, az életemtől.
Így aztán borzalmasan érintett az elhalasztás híre, hiszen a néhány hónapos hátralévő időm hirtelen megtoldódott egy teljes esztendővel.
Mit mondjak: rosszul esett ennek a tudata, ráadásul egy ideig nem is lehetett tudni, hogy a kvalifikációm érvényes lesz-e a 2021-es olimpiai versenyre. Szerencsére a családom és a párom mellettem állt a gondban: nem győzködtek semmilyen irányban, hanem odafigyeltek rám, végighallgatták a panaszaimat, és igyekeztek kitalálni, hogy a lelkem mélyén mit is szeretnék igazán – és ebben erősítettek meg.
Apropó, covid: a leállás és a bezárkózás időszakában gyakran eszembe jutott, hogy most sokan azt is megtapasztalhatják, milyen egy élsportoló élete. Hiszen ekkor szinte mindenki úgy élt, mint mi, se buli, se étterem, se mozi, se semmi. De talán szabadulóban vagyunk, számomra is a 2020-as bizonytalan, coviddal sújtott versenymentes időszak után tisztulni kezdett a kép. 2016 óta vagyok a DSC-SI versenyzője és mondhatom, nagyon jól érzem magam ebben a közegben – a szlovén edzőm után már egy ideje K. Szabó Gáborral készülök.
Rajthoz állni az olimpiáig lehet, hogy már nem fogok, mert minden verseny előtt egy kicsit vissza kell venni az edzésmunkából, nekem pedig most leginkább munkára van szükségem, hogy utolérjem magam. Sok idő már nincs is hátra, hiszen két hét múlva indulunk, jön az akklimatizáció és a megfelelés a rendkívül szigorú feltételeknek.
És, hogy mi lesz Tokió után? Mindenekelőtt szeretném kipihenni az élsportot,
mert az életben rengeteg lemaradásom van a saját kortársaimhoz képest, nem szeretném emiatt frusztráltan elkezdeni az új életemet. És a pihenés közben majd kitalálom, hogy mihez kezdek. Kiképzett gyógytornász vagyok, valószínűleg ez lesz az irány. Úgy érzem sokat tudnék segíteni, az élsportoló utódaimnak is. Hogy aztán ennek Debrecen, vagy más város, netán külföld lesz a színtere, még nem tudom.
De most még az olimpia van a célpontban....”