Debrecenből indult a pályán a kiváló kézilabdázónő
Szerző: jochapress.hu | info@dehir.hu Közzétéve: 2018.04.02. 08:00 | Frissítve: 2018.04.02. 12:25
Debrecen - A 70 esztendős Lakiné Tóth Harsányi Katalin az Arany János Általános Iskola udvarán vívott vég nélküli kézimeccsekre emlékezik.
A kerek évforduló kapcsán a jochapress.hu Lakiné Tóth Harsányi Katalint kereste fel, aki április 2-án ünnepli 70. születésnapját. A hosszú beszélgetés, melyből részleteket idézünk debreceni emlékidézéssel kezdődik:
- Hárman voltunk lányok, de édesapánk igen korai halálát követően már egészen kisgyermekként keményen dolgoznunk kellett. Az Arany János Általános Iskolába jártunk, ahol semmiféle tornaterem nem volt. Ezért különösen vártuk a tavaszt, amikor vég nélkül kézilabdázhattunk. Kapusként és mezőnyjátékosként is játszottam, tizenkét éves koromban elirányítottak a Debreceni Spartacusba. Nem is tudtam még róla, hogy egyáltalán létezik az ifjúsági válogatott, amikor 15 évesen meghívtak Tatára. Egy évvel idősebbnek kiállított igazolásommal akkor már szerepeltem az NB II-ben. Emlékszem, jött a Vasas, akiktől egy góllal kikaptunk, s oda lett a feljutásunk.
- 1965-ben 17 éves volt, amikor a magyar női kézilabdázók megszerezték a sportág mindmáig egyetlen aranyérmét az NSZK-beli világbajnokságon.
- Hallgattam a rádiót, megsirattam a jugók elleni világbajnoki győzelmet és el is határoztam, hogy én is válogatott játékos akarok lenni. Ezután minket nővéremmel, Borával számos helyre hívtak, így Ózdra, a Budapesti Spartacushoz és a Híradótechnikához – végül a Veszprémi Vasashoz kerültünk. Magyar bajnok és kupagyőztes is lehettem a bakonyi csapattal.
- Gondolom, a Bajnokcsapatok Európa Kupájában nagy élmény lehetett a magyar kézilabdázást képviselni?
- Még az sem vette el az örömünket, hogy megfelelő csarnok hiányában Miskolcon kellett fogadnunk az ellenfeleket. A világhírű kijevi Szpartak gárdáját – élén Igor Turcsin edzővel – is sikerült a visszavágón jól elvernünk!
- 1970-ben házasságot kötött Laki Pál vegyészmérnökkel, majd Pécsre igazolt, hogy azután kétéves huzavonát követően ismét Veszprémben játsszon.
- Hiába kaptunk lakást, a heti négy edzés nekem kevés volt, visszaestem. Veszprémben ismét felszálló ágra kerültem, így előbb ott lehettem Török Bódog meghívása alapján az 1975-ös, kijevi vb-n, majd kijutottam az 1976-os olimpiára is, amelynek eseményei kimondottan katonai hangulatban teltek.
- Elégedett azzal, amit elért pályafutása során?
- Azzal a kiegészítéssel, hogy szerencsére kitanultam a fodrász szakmát. Ellenkező esetben, amikor 1983-ban megszűnt a Bakony Vegyész, fogalmam sincs, mihez is kezdtem volna? Így viszont előbb az egyik szobánkból, majd a garázsból fodrászműhelyt csináltunk. Később mestervizsgát tettem, így az utolsó másfél évtizedet szakoktató munkakörben töltöttem el, majd nyugdíjas lettem.
- A kézilabdázással mára milyen maradt a viszonya?
- Magát a játékot imádom. Más kérdés, hogy a veszprémi férfi meccsekre nem tudok kijárni, mert még a legolcsóbb bérletet sem tudom jó szívvel megvásárolni, így maradok a tévé mellett. Azt pedig kimondottan sajnálom, hogy minden élcsapatban a külföldiek alakítják a vezető szerepeket. Ez a tendencia bizonyosan nem szolgálja a magyar kézilabdázás érdekeit.
- Hogyan telik mostanában az élete?
- Igyekszünk magunkat mozgásban tartani, ami persze egyáltalán nem könnyű dolog. Tavaly nyáron megoperáltattam az egyik térdemet, amelyik állapota jelentősen javult is. Ám a nagyobb terhelés a másik oldalon is megtette a magáét – most azt is előbb-utóbb operáltatni kell! Szeretném, ha a két műtét között legalább egy év eltelne…. Egyébként hálás vagyok az Istennek a sorsomért, mert valahol mindig megsegített. Például azzal is, ahogyan évekkel korábban a férjem átvette a konyha vezetését. A legutóbbi időkben viszont nekem kell egy kicsit visszasegítenem neki, de azért még nagyon sokáig elfogadnám ezt a mostani szereposztást!
A teljes cikk itt olvasható: JochaPress.hu
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)