Sikerdarab Debrecenben: így látják a nők a férfiakat

---

Debrecen – Néha kicsinyesek. Néha hisztisek. Néha felháborodnak. Néha hazudnak. Barátok. És mindjárt felrobbannak a feszültségtől. Kritika.

---

Gondolták volna, hogy az ünnepelt francia színésznő, színpadi szerző és író Yasmina Reza is félig magyar? Az édesanyja ugyanis Budapestről keveredett Franciaországba. Ebből persze semmi értelme nagy következtetéseket levonni. Az viszont tény, hogy Reza Művészet című darabját jó két évtizede elképesztő sikerrel játsszák a világ színpadain.

Mi, debreceniek a Víg Kamaraszínházban láthatjuk. A cím elsőre elég furcsa: a művészet (pontosabban a Művészet) ugyanis manapság nem igazán hívószó. A Google időről időre nyilvánosságra szokta hozni, mire keresnek rá a legtöbben. Ezek között a művészet nincs ott. Szemben azzal, hogyan vakoljunk, randizzunk, hogyan legyünk menők, hogyan együnk pálcikával, hogyan öltözködjünk vagy éppen fogyjunk le. A cím persze nem minden, de azért ne feledjük, hogy annak idején sorozatfüggő férfiak ezreit űzték el a képernyők elől azzal, hogy az eredetileg Gilmore girls (Gilmore lányok) címen futó szériát sikerült Szívek szállodájára magyarosítani. Itt nem volt ferdítés, csak fordítás: maradt az eredeti.

Az előadás hangulatos zenével indul, amit viszont mintha kazettáról játszanának le, vagy rossz minőségű mp3-ban húzott volna le valaki a netről, s ami ennek ellenére is remek aláfestése a látványos színpadi elemek tologatásának. Csak nézzük, milyen összehangoltan mozognak az urak, milyen tempósan terelgetik az elemeket a színen, s húznak minket egy különös, a maga módján mégsem ismeretlen térbe, egy olyan történet közepébe, mely csak látszólag szól a művészetről.

Van három haver. Serge (Garay Nagy Tamás) jól kereső, menő doki. Vesz egy festményt. Ezen Marc (Bakota Árpád) teljesen kiakad: hogy tudsz egy ilyen képért ennyi pénzt kiadni? S rögtön szövetkezik Yvannal (Vranyecz Artúr), hogy meggyőzzék barátjukat, rossz döntést hozott.

Ez alapján akár egy olcsó, de szórakoztató kabaréról is beszélhetnénk, amivel a magyar televízió évtizedeken át ellátta nézőit, néha jobb, néha gyötrelmes színész játékkal. Itt viszont sokkal többről van szó. (S nemcsak azért, mert ha színházba megyünk, esélyt kapunk rá, hogy kiszakadjunk a valóságból, mint azt a napokban emlegette fotós barátom, miért tartja mind a mai napig csodának ezt a világot, még akkor is, ha néha rossz darabokkal és rossz előadásokkal is találkozhatunk.)

A Művészet egyszerre képes szórakoztatni, és egyúttal beszédtémát is adni jó időre. Benne van, hogy látják a nők a férfiakat. (Az írónő, meg a rendezőnő.) S milyen egyszerűek is a viszonyaink: ha kettőnél többen alkotnak egy közösséget, mondjuk egy baráti kört, akkor két ember mindjárt felsorakozik a harmadikkal szemben. Elsőre persze a háta mögött. Marc kineveti Serge választását, hogy vett egy képet, s hogy mennyiért, de igazán akkor kezd felpörögni, amikor találkozik Yvannal. Tudja, hogy Yvan labilis alkat, negyvenen túl van, s még csak most került oda, hogy megházasodjon. Igyekszik rávenni, hogy álljon mellé, próbálják meggyőzni barátjukat, micsoda marhaságot csinált. Yvan nem nagyon szeret, meg nem is tud ellentmondani. Amikor Marc társaságában tartózkodik: neki ad igazat. Amikor Serge mellett: neki. S mi lesz, amikor eljön az igazság pillanata? Bekövetkezik az összeomlás. Egymásnak ugrik a három barát, és természetesen előkerülnek a régi sérelmek is. S ahogy ilyenkor szokás (ugye ismerős helyzetek ezek?) sorra megkérdőjelezik a múltat is, hogy annak idején ki mit mondott, miért mondta, szívből-e vagy színből. Akkor nem mondott igazat, vagy most. Őrületes helyzet alakul ki pillanatok alatt.

Mi meg csak ülünk, nézünk, és fel-felnevetünk. Jól szórakozunk – magunkon. A művészet csak ürügy. Az a festmény, amit a tehetős Serge megvett (ráadásul úgy, hogy nem is egyeztetett erről a barátaival, akiknek a véleményére egyébként szokott adni), csupán katalizátor-szerepet tölt be. Ürügy a beszélgetésre, a vitára. A kibeszélésre, a beszólásokra. A kimondásokra és megmondásokra. Különösen érdekes (vagy mondjuk úgy: néha zavaró?), hogy olykor nem csak a színpad, a nézőtér is kap fényt. Ezzel a közönség is úgy érezheti: még közelebb kerül a csörtékhez.

Vannak szerepek, melyek néha megtalálnak egy-egy színészt. Ilyen a Shirley Valentin: ezt a figurát mintha Majzik Editre szabták volna. Hasonlót érezhetünk Garay Nagy Tamás, Vranyecz Artúr és Bakota Árpád esetében. Illik hozzájuk Serge, Yvan és Marc figurája. Nem szerepet játszó színészek ezen az estén, hanem modoros, görcsökkel, ötletekkel, érzésekkel, stiklikkel, pózokkal teli, hisztisen okoskodó fickók. A közönség pedig vevő a mutatványra, hagyja elbűvölni magát, vigyorog és tapsol. Akkor is, amikor kiderül, mit is ábrázol a kép, amiért Serge annyira sokat fizetett, és amire majdnem ráment a barátságuk. Van csattanó is a végén. Ugyanabba a folyóba nem lehet belelépni kétszer. Aki elment, becsapta maga után az ajtót, pont úgy már nem fog tudni visszalépni. A barátság megmaradt. Serge, Marc és Yvan legalábbis ezt állították. Azzal együtt, hogy tudták, egy kicsit nem csupán megbántották, de át is verték egymást.

El lehet játszadozni a gondolattal, milyen lenne ez az előadás, ha a három férfit egy negyedik irányítja, mit és hogyan játsszanak el. Ám a rendező ezúttal egy nő. Egy nő mutatja meg, mit gondol egy másik nő a férfiakról, s általában az emberekről. Naszlady Éva nem vitte túlzásba ezt a rendezőnői szerepet. Nem gúnyolja ki a férfiakat, nem csinál belőlük (belőlünk) hülyét. Egyszerűen elmesél egy történetet, megmutatja, milyenek vagyunk, hogy viselkedünk a normálistól alig-alig eltérő helyzetekben. Hogyan fújunk fel mindent, és megyünk fejjel a falnak is akár, még ha tudjuk is, semmi értelme, mert csak rosszul jöhetünk ki az egészből.

Az egész előadás nem hosszabb, mint 75 perc. Ide, a Víg Kamarába ennyi pont elég. Belefér minden. Volt egy jó színházi esténk. S megtudtuk azt is, mit ábrázolt az a kegyetlenül drága festmény...

További részletek és fotók itt, a színház honlapján.