Punkok randalíroztak a Víg Kamaraszínházban, de csak játékból
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2015.11.20. 10:01 | Frissítve: 2015.11.21. 17:29
Debrecen – Nem igaz, hogy a 160 éve halott klasszikus, akiről utcát neveztek el a cívisvárosban is, csak unalmas lehet a ma emberének. Kritika.
Az emlékezet képes megcsalni az embert rendesen. Simán mérget vettem volna rá, hogy a Fülesben még a hetvenes években jelent meg a Csongor és Tünde képregényváltozata. De nem így van. Némi internetes kutakodás után kénytelen vagyok belátni: tévedtem. A Jelky András kalandjai jött ki 1975-ben, A vörös kalóz, meg a Kísértet Lublón pedig 1976-ban (többek között). Dargay Attila képregénye viszont csak 1981-ben kerülhetett a kezembe, tehát ekkor csigázta fel érdeklődésemet Vörösmarty Mihály műve iránt.
A sztori – olvasni már-már betegesen szerető – gyereket magával ragadott. Volt benne minden. Kaland, szerelem, ördögfiókák és varázslatos tárgyak, intrika, gonoszság, harc – amit csak akarunk. Persze, hogy azt mondtam: ezt elolvasom eredetiben (tehát nem képregényben) is. S bejött úgy is. Mert Vörösmarty (akiről meglehet, a szappanoperákkal, valóságshow-szériákkal leszedált tömegek egy része leginkább azt tudja, hogy egy azok közül, akikről utcát neveztek el a debreceni belvárosban) egyszerre villantott fel költészetet, drámát, mesét, miközben képes volt arra is, hogy szórakoztasson. Innen nézve a Szózat költőjét szeretnünk kellene. De valahogy nemigen van topon a népszerű szerzők között, nem ő az, akinek a kötetei ott lapulnak a gimnazisták párnája alatt, hogy lámpaoltás után a mobiltelefon fényében olvassák tovább mondjuk a Zalán futását. Hogy nagy költőink és íróink nem kis hányadától kiveri a víz a kamaszokat, alapvetően az oktatás hibája. Nem a tanároké, hanem a tanterveket, pedagógiai programokat előállító nagyokosoké, és részben a tankönyvszerzőké. S pont ezért jó, ha sikerül időnként normálisan, az életkornak megfelelően megmutatni az, hogy a Csongor és Tünde nem dögunalom, hanem őrületesen jó is lehet.
Fige Attila neve ismerősen csenghet a debreceni közönség számára. Az előző évadban a népszerű kortárs szerző, Lackfi János művéből rendezett friss, szórakoztató, látványos darabot, ami ráadásul nem is volt túl hosszú. A dühös lovag jól sikerült, s úgy tűnik, ebben a szezonban is képesnek bizonyult egy emlékezetes, élvezetes előadással előállni Fige Attila. Partnerei ebben a kaposvári egyetem negyedéves hallgatói, valamint Ráckevei Anna voltak.
Milyen ez az új Csongor és Tünde? Üde, pörgős, gyors. Humoros. Nagyon mai. Nem egy poros, bölcselkedő, okoskodó előadás született, de nem is egy hipermodern, sznob, álságos, művészkedő kísérlet, hanem egy olyan játék, ami magával tudja ragadni a nézőt. A fiatal szereplők mint csoport: jók. (Jó lenne, ha néhányan egyszer ide, Debrecenbe szerződnének.) Jó hatással van rájuk, hogy egy olyan színésznő játszótársai lehetnek, mint Ráckevei Anna, aki még (a kissé zombis külsejű) gonosz boszorka, Mirígy szerepében is hiteles és hihető alakítást nyújt. Azt is elhisszük neki, hogy olykor emberarca van ennek a szörnyetegnek.
A történetet nagyjából mindenki ismerheti. Csongor úrfi a boldogságot keresi. Szíve van, szabadon engedi az aranyalmafához leláncolt banyát, Mirígyet, aki ezért nem hálával, hanem még nagyobb gyűlölettel gondol rá, és megesküszik, hogy vesztére tör majd. Csongor megismeri az égből érkező Tündét, beleszeret – és el is veszíti. A lány szolgálójával, a nagyszájú Ilmával bolyong a világban, Csongor pedig Balgával, tohonya útitársával, aki egykor Ilma férje volt, míg az asszony meg nem unta lustaságát, durvaságát, s otthagyta. Sokféle teremtménnyel találkoznak útjuk során: Vörösmarty és a mi korunk hőseivel, a politikussal, a tudóssal, a kereskedővel is. A varázslatos tárgyakon marakodó ördögfiókák itt mint dühös punkok csinálják a fesztivált. Igazi vadállatok: felfalják Mirígy rókalányát, és tönkretesznek mindent, ami útjukba kerül. Az idő telik, a világ változik, minden elromlik, és a szerelmesek csak elkerülni képesek egymást, újra megtalálni nem – sokáig ez az érzésünk. Aztán szerencsére kiderül: Vörösmarty korában még helyükre kerülhettek a dolgok. Csongor és Tünde bolyongásaik végén ismét egymásra találnak, értelme lesz a létezésnek, mindenki közelebb kerül ahhoz, amit megérdemel. Minden jó, ha jó a vége, mondhatjuk, miközben látszik a nézőtéren tapsoló, többé-kevésbé fiatalkorú közönség arcán, hogy kifejezetten bejött nekik ez a játék. Olyan volt, mint egy jól sikerült Shakespeare-előadás, ami nagy szó, mert Vilmos mester még manapság, halála után közel négyszáz évvel is képes ámulatba ejteni a nézőket.
Ondraschek Péter díszletei és Michac Gábor jelmezei kifejezetten passzolnak egymáshoz. Természetesen viselik a fiatal színészek ezeket a holmikat, melyekben szinte a színházon kívül is megjelenhetnének. Jól illeszkedik a puritán, többfunkciós, praktikusan mozgatható díszletekhez az ördögfiókák bőrdzsekije, Csongor zakója vagy Balga sapkája, miközben mégsem érezzük azt, hogy ez csak egy próba, ahol ki-ki az otthoni cuccaiban parádézik.
Illik a darabhoz Szabó Balázs zenéje is, bár nem nagyon vannak olyan dallamai, melyekre később is vissza fogunk emlékezni. Viszont néhány fiatal színészre igen: a pergő nyelvű Ilmára, azaz Katona Kingára; a Balga szerepében csetlő-botló Kránicz Rihárdra; és a mosolygós Ledérre, azaz Vas Judit Gigire is. Ők és társaik már csak azért is dicséretesen teljesítettek, mert aznap kétszer is játszottak, 2-től és 7-től is. A Víg Kamaraszínházban, vagyis olyan térben, ami messze nem a legideálisabb színházi helyszín.
Szereplők: Csongor – Berettyán Nándor e.h., Tünde – Mikecz Estilla e.h., Mirígy, boszorkány – Ráckevei Anna, Ledér – Vas Judit Gigi e.h., Ilma – Katona Kinga e.h., Balga – Kránicz Rihárd e.h., Duzzog, ördög – Fülöp Tamás e.h., Kurrah, ördög – Stefánszky István e.h., Berreh, ördög – Kovács András e.h., Fejedelem – Bordás Roland e.h., Tudós – Rohnelt Zsuzsanna e.h., Kalmár – Berettyán Sándor e.h., Éj királynője /Föld Szelleme – Nagy Johanna e.h.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)