Pumavadászat kék koktélruhában: a vámpírlét szárnyakat ad

---

Minden jó, ha a vége jó: az Alkonyat-sorozat vámpírhordái egy csúnya belviszály után elodázzák a harcot. Kritika.

---

2003. június másodikát misztikus dátumként tartják számon a Twilight vagyis Alkonyat-könyvek és filmek rajongói. Az amerikai Stephenie Meyer ugyanis azon az éjszakán álmot látott, és meg sem nyugodott addig, amíg meg nem írta belőle a világ egyik legsikeresebb regényfolyamát. A „vámpírlányregény” – ahogy a Mancs kritikusa nevezi a művet – hamar megtalálta az utat a szélesvászonra, aminek nyomán Kristen Stewarttal és Robert Pattinsonnal pontosan egy évvel ezelőtt új hajnal hasadt.

„Ha magamhoz térek, szétroppantalak!” – ígérte Bella Swan (Kristen Stewart) pillantása akkor, „a vég kezdetén” vagyis az Alkonyat-Hajnalhasadás I. részének utolsó snittjében. A vöröslő szempár a későbbi vámpírlétet vetítette előre, ami egy újabb hajnalhasadás idején, vagyis most, 2012 őszén teljesedhet ki. Az első roppantást az újsütetű férj szenvedi el, akit ugyan nem hagy hidegen, hogy a neje visszatér, valahogy mégsem örül eléggé. Persze, lehet, hogy ez afféle vámpír-dolog, ki tudja? – a faj természetrajzát felsőbb szinten egyelőre nem oktatják. A vérfarkasokról sem lehet tudni túl sokat: annyi bizonyos, hogy a Meyer-univerzumban akkor találnak igazán magukra, amikor „bevésődik” nekik valaki. A bevésődött személy filmünk elején még karonülő, egy rettentően bizarr külsejű, 3D-s csecsemő, aki külsőre jobban hasonlít a Benjamin Button-film torzszülöttjére, mint a saját szüleire. Jacob pártfogoltja, Renesmee (Mackenzie Foy), akinek két nap alatt kinőnek a tejfogai, már ránézésre is tartogat meglepetéseket. Miközben az anyja, Bella és az apja, Edward (Robert Pattinson) azon aggódnak, hogy a lányuk vajon meddig élhet, a neheztelő északi rokon, Irina elhíreszteli, hogy a gyerek halhatatlan. Irina odamegy, ahol ez az információ a legtöbbet ér, a hosszú, csuklyás köpenyben akciózó Volturik itáliai központjába, ahol fenekestül fordul fel az élet a hír hallatán. Otthon, Cullenéknél Alice érzi meg először, hogy közel a baj, s menteni kell, ami menthető. Hatására a családfő úgy dönt, hogy vámpír-tanúkat toboroz, hogy Aro (Michael Sheen) előtt igazolhassa, Renesmee nem tartozik a halhatatlanok közé, s ilyen módon nem fenyegeti a Volturikat.

Meyer korábban úgy nyilatkozott, hogy a Hajnalhasadás című munkára elsősorban Shakespeare két műve, A velencei kalmár és a Szentivánéji álom volt hatással. Bár azt várnánk, hogy a történet fizikai küzdelemmel ér véget, végül vér nélküli csatában győzetik le a gyengébb fél – ami Meyer szándéka szerint utalás az előbbi színműre, míg a bevésődés motívuma az utóbbira hajaz. A Hajnalhasadás mindkét részét az ír Bill Condon vállalta; a forgatókönyvíró-rendező 1999-ben futott be az Érzelmek tengerében című drámával. Az ő hozzájárulása és közreműködése kellett ahhoz, hogy a forgatókönyvíró Melissa Rosenberg a bestseller szövegétől elrugaszkodva egy bátor csavart vigyen a szkriptbe, ami a moziteremben is – szinte kivétel nélkül – nem kis felhördülést vált ki.

Condon ezúttal ügyesebben bánt a filmidővel: öröm látni, hogy kevesebb az üresjárat, a „holtidő” a filmben. Akkor indul be igazán a történet, amikor Carlisle Cullen tanútoborzásba fog és nagyjából harminc vámpírt invitál meg az otthonába. A rendező Bella új énjének kiaknázásában kissé fantáziátlannak bizonyul, máskor kínos jelenetekben, pl. koktélruhás pumavadászatban akarja megragadni a lényeget. Arról nem ő tehet, hogy a végső feszültséget később egy roppant logikátlan fordulat oldja fel. Aki persze tágra nyílt pupillákkal követte idáig Bella sorsát, annak ez nem számít, mint ahogy a kritikusok fanyalgása sem.

A fellélegzést hosszú kifújás követi a film végén, amint a rendező egyenként idézi fel a közreműködők arcát, mintha valamilyen nosztalgiashow-t néznénk. Mindenki itt van, aki valaha Twilight-kamera előtt állt és a távolba nézett, üres tekintettel. Lehet, hogy ideje továbblépni, nem?