Pucér nő, lefejezett író és óriási macska a Csokonai Színházban

---

Debrecen – A Mester és Margarita az évad talán legjobban várt előadása. A padlás rendezője vitte színre. S hogy milyen sikerrel? Kritika.

---

A Mester és Margarita minden bizonnyal az idei évad legjobban várt előadása. Bár a premiert február legvégén tartották, nem sokszor láthatták a nézők márciusban sem. Aztán jött a Deszka fesztivál, most pedig küszöbön az április, amikor szintén alig lesz lehetőségünk megnézni ezt az előadást – pedig érdemes lenne...

Mihail Bulgakov regénye a maga módján kultuszkönyv, bár esetében ugyanúgy könnyű beleszaladni a pofonba, mint sok más olyan műnél, melyekről azt hihetnénk, hogy nincs, aki ne ismerné őket. Semmiképpen ne vegyünk mérget arra, hogy ma is mindenki imádja mondjuk Rejtő Jenőt vagy Móra Ferencet. A helyzet az, hogy egyre több olyan film, könyv, regény, színdarab stb. létezik, melyeket 20-30 éve mindenki ismert, a mai tizenéveseket viszont jóval kevésbé hozzák lázba, mint mondjuk a szüleiket, nagyszüleiket. Ettől függetlenül Bulgakov (aki a sztálini Szovjetunióban a tiltott kategóriába tartozott, s bár szeretett volna emigrálni, esélye sem volt rá...) zseniális könyvet tett le az asztalra, mely halála után 26 évvel jelenhetett csak meg, 1966-ban. A szocialista kultúrpolitika, a diktatúra szemszögéből nézve nem véletlenül.

Ez a korokon és tereken átívelő fergeteges történet az 1920-as évek Moszkvájában indul, ahol Berlioz (Garay Nagy Tamás) lapszerkesztő és a Hontalan álnéven publikáló Ivan Nyikolajevics költő (Kiss Gergely Máté) meleg kajszibarack szörpöt iszogatnak, és Jézusról (Mercs János) meg Poncius Pilátusról (Csikos Sándor) beszélgetnek. Váratlanul csatlakozik hozzájuk egy elegáns, különös idegen – Woland professzor, azaz maga a Sátán (Szalma Tamás) –, aki megjósolja, hogy Berlioz még aznap este meghal, Ivan elmegyógyintézetbe kerül, majd elmeséli nekik Jézus és Pilátus találkozásának történetét. S bár az ateista írók erősen hitetlenkednek, a jóslat bekövetkezik: Berliozt lefejezi egy villamos, Ivant pedig tébolydába hurcolják. Itt találkozik a megzakkant íróval, a Mesterrel (Mészáros Tibor), aki szintén Pilátus miatt került az elmegyógyintézetbe. Regényt írt ugyanis róla és Jézusról – ahogy felidézi, mintegy folytatja a Woland által elmesélt történetet – emellett pedig ezt is elárulja a Hontalannak, hogyan hagyta ott szerelmét, Margaritát (Krajcsi Nikolett). Közben Woland professzor fellép a Varietészínházban, ahol nem csak a viszály magjait szórja szét a léha és mohó moszkvaiak között, de eszméletlen mennyiségű pénzt is.

A szálak természetesen összeérnek: Woland megbízásából Azazello (Bakota Árpád) felkeresi Margaritát, tegyen eleget Woland felkérésének, s legyen háziasszonya a professzor által szervezett moszkvai bálnak az elhunyt Berlioz lakásán. A fiatal nő, akinek elege van az életből (bár szerelmét, az elveszített Mestert még mindig imádja), rezignáltan mond igen, s részt vesz ezen a szó szerint boszorkányos eseményen, nagy szolgálatot téve ezzel a professzornak. (Igen, itt van némi színpadi meztelenség is, de szükségszerűen, s jó ízléssel, alapvetően visszafogottan megvalósítva.) Cserébe visszakapja szerelmét, megkerül az elégetett Pilátus-regény is, és a római helytartó által kereszthalálra ítélt vándorfilozófus, Jésua közbenjárására örök nyugalomra lel ő is, a Mester is – túl a földi léten.

Nem egyszerű sem a regény, sem a regényt a színpadi lehetőségekhez mérten korrekten követő előadás szerkezete. De   miután Tarantino Ponyvaregénye óta tudjuk, hogy egy történetet nemcsak lineárisan lehet elmesélni, ez nem okozhat gondot. Rusznyák Gáborral korábban A padlás miskolci előadásának vendégjátéka során találkozhattunk Debrecenben. A Mester és Margarita rendezőjeként hasonlóan látványos megoldásokkal él, és igazán pazar eszközkészletet vonultat fel. Filmvetítés, fényorgia, árnyjáték egyaránt képbe jön, a színészek olykor a nézőteret is bejátsszák, mi több, maguk a debreceni nézők is részt vesznek a produkcióban, mint a Varietészínház közönsége...

Nagyon sokan mozognak a színen, sok mellékszereplő, látványos vonulások jellemzik az előadást (Gemza Péter koreográfus jóvoltából), s millió finom ötlet teszi élvezetessé, színessé a produkciót. (Csak egy ezek közül a fekete ruhás, maszkos árnyékok jelenléte, akik az árnyékvilág felé is átkötést jelentenek.) Tetszetősek a díszletek is (Debreceni Borbála munkái a jelmezekkel együtt), melyek a jelzésszerű és a konkrét határán mozognak. Ugyanaz az heverő, ahol a fejfájástól szenvedő Pilátus megpihen a tébolyda ágya, s ezen hempereg Berlioz lakásában Behemót (Papp István), a macska is, aki Woland segédje Azezello, Korovjev (Vranyecz Artúr) és a dekadensen érzéki Hella (Sárközy-Nagy Ilona) mellett. Mindez persze kevés lenne önmagában. De együtt a visszafogott, és mégis látványos színészi játékkal a nézőt rabul tudják ejteni. A színház halála az unalom lenne: itt szó sincsen unalomról, az viszont más kérdés, hogy a produkció néha kicsit lelassul, de csak azért, hogy utána azt érezzük, minden mozog, pörög, száguldanak az események. (Ebben sokat segít Márkos Albert lendületes zenéje is, ami tényleg telitalálat ehhez a világhoz.)

Nagy kérdést volt az első percekben, nem vágja-e haza a narrátor beiktatása a történetet. Bár az elején szokatlan, de egyáltalán nem didaktikus, és kifejezetten jól a jön fel-felcsendülő történetmesélés, ami segít abban, hogy ne legyen túl terjengős az előadás. (Márton Imola nem volt könnyű dolga dramaturgként. Gondoljunk csak arra, hogy a regényből tíz éve tíz részes, összesen 500 perces sorozat készült!) A játék persze így sem rövid, mert tíz óra után fejeződik be, ám ennyi kell ehhez a nagyszerű meséhez. Nyilván lesz, aki azt mondja, ez pusztán őrült kavalkád pucér nőkkel, tébolydával, spiclikkel, dumáló macskával, elegáns ördöggel, de ennél többről van szó. Sok mindenen eltöprenghetünk: akár azon a világrenden is, melyben Woland, a Sátán eleget tesz Jesua (Jézus) kérésének és örök nyugalomban részesíti a Mestert és Margaritát, a sokat szenvedett szerelmeseket.  De az sem utolsó éppen, hogy újra rácsodálkozhatunk: egy történet vége akár jó is lehet. Vagy hogy a szeretet, az önzetlenség nem feltétlenül kukába való fogalmak, s hogy a művészet nem csak áru, mint sokan hiszik (vagy mantrázzák is) manapság.

S ha már művészet: láthatóan történik valami a debreceni társulattal. Végre (megint) láttunk helyes és tehetséges fiatal színésznőket (Sárközi-Nagy, Krajcsi, Edelényi Vivien, Szakács Hajnalka), feltűntek karizmatikus színészek (Szalma, Mészáros, Mercs), és beértek többen is, akiket gyakran és szívesen látunk a legkülönbözőbb szerepekben (Vranyecz, Kiss Gergely, Papp)...

Maximálisan egyet lehet érteni a Pécsi Országos Színházi Találkozó válogatóival, akik beszavazták ezt az előadást a versenyprogramba.