Pezsgőbbé lehetne tenni a kissé álmos debreceni művészeti életet?
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2014.03.01. 16:02 | Frissítve: 2018.08.10. 15:54
Debrecen – Milyen a művészet, ha magyar? És ha debreceni? El kell menni a városból, ha valaki szeretne befutni? Így látja egy díjazott alkotó.
Mostanában Debrecen, Budapest és Nyíregyháza között ingázik Ladányi Tóth Miklós, akinek idén már 40 gyertya lesz a születésnapi tortáján. A képzőművész, akinek a Debrecen Kultúrájáért Alapítvány Kuratóriuma idén alkotói ösztöndíjat adományozott, nemrég a Hal Köz Galériába hozta el azt a méretes képét, mely egy régészeti lelet „hatására” született („127-es objektum II.”, olaj, vászon, 140x90cm, 2008). Egyébként jellegzetesek mintás, látványos színekkel és formákkal operáló, nagyon dekoratív és élethű festményei is. Sokan nem tudják róla, de az egyetem logóján is az ő rajza szerepel, és 2010-ben az ő pályaműve nyert a Debreceni Egyetem centenáriumi logópályázatán is.
Dehir.hu: Hogy került a csizma az asztalra? Vagy ha úgy tetszik: a kiállítótérbe?
Ladányi Tóth Miklós: Az utóbbi képeimnél a kamuflázs vagy mimikri effektust vizsgáltam. Úgy, hogy hasonló mintájú felületeket hoztam össze egy képen belül (virágmintás női alak, mintás tapétájú fal előtt). A figuratív részek mindig kilógtak ebből a vizuális egységből, így figyelmem a mintás tárgyak – ezen belül egy mintás gumicsizma – felé irányult. Ezeknél a képeknél mindig úgy éreztem, mintha egy háló lenne, egy síkbeli rács, ahol a hátteret akár ki is vághatnám. Innen már csak egy-két lépés volt a lyuggatott kerámiacsizma térbeli elkészítése.
Dehir.hu: Milyennek látja a művészetet, a művészek helyzetét ma Magyarországon?
Ladányi Tóth Miklós: Teljesen eltérő. Azt azért el lehet mondani – és nem panaszkodásképpen –, hogy egyáltalán nem könnyű, de annál izgalmasabb terület a miénk. Pozitívum a mostani helyzetben, hogy kinyílt a világ és sok szempontból sokkal több lehetősége nyílik a mai művészeknek, mint korábban. Ezzel együtt több feladata is van és talán többen vannak akik ezekért a lehetőségekért sorban állnak.
Dehir.hu: Más ma a művészet, mint korábban volt?
Ladányi Tóth Miklós: A kortárs művészet ma a világban (és részben itthon is) eltér a hagyományos műfaji besorolásoktól, tehát ma már nem csak festészetről, grafikáról és szobrászatról beszélünk. A művészet ma sajátos anyaghasználatokkal, új mediális eszközökkel kommunikál. A táblakép sok esetben már nem igazán megfelelő bizonyos problémák kifejezésére. Az emberek sokkal nagyobb ingerekhez vannak hozzászokva, így ezen a vonalon is igénylik az interaktivitást. Vagy azt, hogy egy mű belsejében legyenek, részesei lehessenek bizonyos élményeknek, hatásoknak, a mű egészüljön ki hangokkal, zenével, mozgóképpel – ahogy az installációk, videóművek esetében is. A közönség, de a szakma is sokkal jobban fókuszál a társadalmi problémákra, vagy szociológiai jellegű munkákra, vagy egyfajta dokumentalitásra. Ezeknek a kifejezésére már nem feltétlenül alkalmas tisztán a festészet, vagy a szobrászat.
Dehir.hu: Temessük el ezeket a műfajokat?
Ladányi Tóth Miklós: Semmiképpen. Úgy gondolom, hogy ezek a műfajok mindig is megmaradnak, de nagyon sok esetben a műtárgypiac az, ami mozgásban tartja ezeket a területeket. Másrészt pont ebből kifolyólag, azok akik klasszikus művészeti képzésben részesültek sokszor nehezen találnak rá ezekre a kifejezési módokra, vagy teljesen elzárkóznak ezek elől. Az itteni kiállítóterek sem az ilyen munkák bemutatására vannak kialakítva, nem igazán alkalmasak erre, kivéve például a Modemet. Azt is meg kell jegyezni, hogy az ilyen művek kivitelezéséhez nagyobb szervezés, előállításukhoz esetenként többlet forrás szükséges. Ilyen módon a magyar művészek az ország gazdasági helyzetéből adódóan nehezebb helyzetben vannak, mint a jobb anyagi helyzetű országok alkotói. Gondoljunk csak a mai művészeti szupersztárokra: Jeff Koonsra (aki egyébként Ciccolina férje volt!) Damien Hirst-re, vagy Ai Wei Wei-re, akik a terveiket másokkal gyártatják le, hozzák létre. Ez alól egyébként a régi korok festői sem voltak kivételek, akik mivel sok megrendelésük volt a tanítványaikkal, segédeikkel festették meg a kép jelentős részét.) Nagyon sok munka csak, mint terv marad a vázlatfüzetek lapjain és sok esetben nehéz az elkészítésükre forrást találni. Sok múlik az egyénen, akinek egy személyben kell lennie az alkotóművésznek, tervezőnek, a kivitelezőnek, a szervezőnek, és a „producernek” is. Ez nem kis munka. Főleg, ha gondolunk az életben szükséges egyéb feladatok teljesítésére is.
Dehir.hu: Mennyire könnyű vagy kemény kenyér ez?
Ladányi Tóth Miklós: Egyáltalán nem könnyű. Sokban hasonlít a filmes szakmára, ahol a rendező neve szerepel, de magában a produkcióban sokan vesznek részt. Persze, ez a mi esetünkben teljesen máshogy van. Itt mi vagyunk egy személyben minden. Mi hozzuk létre a művet teljes egészében a tervtől a finanszírozáson át, a kivitelezésig.
Dehir.hu: Milyen a debreceni művészeti élet?
Ladányi Tóth Miklós: Kissé álmos. Sokan vannak, akik próbálják ezt pezsgőbbé tenni. Mi is létrehoztunk egy művészeti közösséget, a „Síkhegy csoportot”, melyben ottvan Ferenczy Zsolt, Grela Aleksandra, Kónya Ábel, Kővári Attila, Kujbus János és én vagyok, de rajtunk kívül dolgozik sok más alkotó, vagy csoport is, például az NDK (Neue Debrecenische Kunst), akiket Pesten talán jobban ismernek, vagy elismernek, mint itt Debrecenben. Úgy érzem, ezeknek a megmozdulásoknak egyre nagyobb a szerepük és a lokális művészeti térre gyakorolt hatásuk. De azt is látni kell, hogy igazi helyi támogatás híján ezek a kezdeményezések el fognak tűnni a süllyesztőben, mint annyi radikális művészeti történés itt a városba, ahogy a debreceni művésztelep is. Jó lenne, ha a helyi művészeket támogatnák abban, hogy belekerüljenek az ország művészeti vérkeringésébe, akár az említett művésztelepi, akár rezidencia- vagy csereprogramok, illetve workshopok formájában. Az is nagyon jó lenne, ha végre a Modem nem zárkózna el hermetikusan a művészeti élet itteni résztvevői elől. Partnernek tekintené őket, párbeszédet folytatna velük, és pályázatok vagy előzetes egyezetetés, kurátori munka eredménye képen bemutatkozási lehetőséget biztosítana a számukra. Persze a szűrés és a saját profil megtartása mellett.
Dehir.hu: Milyenek az itteni festők, grafikusok?
Ladányi Tóth Miklós: Amint már említettem a debreceni művészeti élet finoman fogalmazva is álmos egy kicsit. Ezt most kimondottan csak a vizuális művészetekre fókuszálva mondom. A helyi művészek nem tudnak az országos vérkeringésbe belefolyni. Ehhez egyszerűen a fővárosban kell lenni. Ezen kívül sokakra jellemző egyfajta ódivatúság. Ragaszkodnak a megszokott klasszikus műfajokhoz, a jól szállítható, eladható, praktikus méretekhez. (Az én képeim például már nagyon sokszor méretüknél fogva sem illenek a helyi kiállítások kiírásába.) Tehát úgy érzem, sokan inkább homokba dugják a fejüket, és nem néznek ki a város határain túlra. Nem próbálnak eltérni a már jól alkalmazott, megszokott maníroktól, nem váltanak izgalmas mai témákra, vagy vizuális problémákra. Sokan úgy érzik, attól lesznek művészegyéniségek, ha húsz éven keresztül majdnem ugyanazt csinálják, csak pepitában. S még egyszer hangsúlyozom, ez csak általánosítás és szerencsére nem mindenkire vonatkozik.
Dehir.hu: Nem azért van ez, mert ilyen a debreceni közönség is?
Ladányi Tóth Miklós: Ezt a legnehezebb megítélni. A színháznál ez egyszerű. Ott van egy darab és annak a sikere egyből érzékelhető az alkotók számára. A vastaps, vagy az előadás közben ürülő széksorok mindent elárulnak. De ezt tükrözi a jegyeladás is, illetve, hogy telt házzal megy-e a darab. Nálunk egészen más a helyzet. Sok esteben nincs is ott az alkotó, amikor a közönség a kiállítást nézi. Ettől függetlenül a személyes benyomásom és a vendégkönyvek tanúbizonysága alapján azt kell mondanom, hogy lelkes és pozitív. Szerencsére a kisebb galériák is, mint a Halköz Galéria (ahol éppen egy csoportos kiállításon szerepelek egy festményemmel) komoly érdeklődést tudnak kiváltani a közönség részéről.
Dehir.hu: S a jövő?
Ladányi Tóth Miklós: Nagyon sok tervem van klasszikusnak mondható festészeti és újabb anyaghasználatok bevonásával, installációk formájában is. Remélem ezekből minél többet tudok megvalósítani, bízva abban, hogy a közönség és a szakma részéről is jó fogadtatásra találnak majd a munkáim.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)