Omega-koncert, Debrecen – éljen a rock and roll!

---

Debrecen – „Rock and roll can never die”, hirdette Neil Young, és valóban: valami hasonlót érezhetett úgy hatezer ember a Főnix Csarnokban. Kissé furán összerakott, de végeredményben kiváló koncerttel búcsúzott Debrecenben az ötven éves Omega.

---

Már a körítés stílszerű volt, hiszen este Debrecenben leszállt a köd. „Már itt lehetnek a fiúk” – gondolhatták a rajongók, hiszen ki látott olyan Omega-koncertet, ahol néhányszor ne „ködösítették” volna tele a színpadot. Aztán a buli végére kiderült, hogy ezen az estén csak a város kapott belőle, a Főnix-népe nem. Akik végülis hihetetlen buzgalommal töltötték meg a csarnokot, alátámasztva a Neli Young-i tételt, miszerint a rock and roll sohasem hal meg. Azt már csak mi tesszük hozzá, hogy jó, jó, de kedvenc rockereink mégiscsak öregszenek, és elnézve a mai zenei irányokat, bizony szkeptikusok lehetünk a jövőt illetően. Itt vannak példának okáért ezek a Kóborék „középnagyapai” korban, ugrálgatnak, zenélgetnek még a színpadon, de az nyilvánvaló, hogy még egy „búcsú” koncertjük aligha lesz. És még csak haragudni sem lehet, hiszen ötven éve nyomják…

Az Omega – ki hinné? – egyidős a The Rolling Stones-szal. 1962-ben alakult mindkét banda. Nagy év tehát mindkettő számára 2012, a „mieink” mégis többet tettek a rajongókért: míg Jaggerék nyilvánvalóan anyagi megfontolásból és „lazsálásból” mindössze két-két londoni és New Jersey-i koncerttel ünnepeltek, addig Benkőék lenyomtak egy országos turnét a jubileum tiszteletére. Szerencsések lehetünk, hiszen az utolsó, év végi állomás éppen Debrecen volt. Szerencsénket pedig a Főnixnek köszönhetjük, mert mint Kóbor János megjegyezte: a tavaszi körút során használt technikához túl nagy a mi csarnokunk, de azt tudták, hogy Debrecen kihagyhatatlan.

Hogy aztán a koncert kihagyhatatlan volt-e vagy sem, azaz bánhatja, aki nem volt ott? Nehéz kérdés. Egyrészt mondhatjuk azt, hogy kiválóan, feltűnően kiválóan szólt az egész, még Kóbornak is volt (visszajött?) hangja. Nem is akármilyen. Egész jó volt a színpadtechnika is. És rendben volt a legfontosabb, a dalválogatás is (bár a Tízezer lépés kétségkívül nagyon hiányzott). A hangulat úgyszintén, szóval látszólag minden a helyén volt, boldog szülinapot, Omega! Másrészt… Nincs másrészt, illetve dehogy nincs, de az annyira elhanyagolható, hogy összességében mégiscsak érdemes volt a szilvesztert megelőző estét-éjszakát koncertlátogatásra áldozni.

Piros pontot érdemel a nagyjából pontos kezdés, bár azt nem mondhatjuk, hogy meglepetésben nem volt részünk. A színpad jobb oldala felől a lezárt nézőtéren felsorakozott egy kábé százfős lány- és asszonykórus, megszólalt a zene, és az igen vígkedvű hölgykoszorú lenyomott nekünk egy húsz perces egyveleget, kezdve az Udvari bolond kenyerétől talán a Lénáig. A közönség tombolt, de nem elsősorban azért, mert az előadás annyira jó lett volna, hanem talán azért, mert meglepő ötlettel állt elő a banda. Arról nem is szólva, hogy a kórus tagjai szemmel láthatóan élvezték az egészet, amit bizonyítandó egy idő után úgy belendültek, mint egy amerikai gospel-kórus. Aranyos, ötletes volt az egész, de igazából nem bántuk, amikor befejezték. Aztán kigyúltak a fények a színpadon, ahol egy szimfonikus zenekar csapott a húrok közé és fújta meg a trombitát – elkezdődött a koncert. Egy idő után megjelentek Kóborék, és a Babylonnal megkezdődött az „igazi” Omega-koncert.

Nagyjából mindent megkaptunk, amit várhattunk. Slágerek a beat-, a hard rock- és a space rock korszakból egyaránt, a ráadásban a Gyöngyhajú lánnyal. Kemény rock számok, csodálatos balladák (közte a fegyverkovács fiáé, vagy a Naplemente), Kóbor néhol Mick Jagger-es mozdulataival, vagy a szimfonikusok megerősítette Benkő-féle űreposzok kissé Pink Floydos „Dark side of the Moon” áthallásaival. Hihetetlen, micsoda buli: Jagger mozdulatai, Gilmour gitárszólói a Főnix színpadán, hát kell nekünk ennél több a 2012-es év utolsó előtti estéjén? Arról nem is beszélve, hogy a manapság oly’ divatossá váló, „vonjunk be a koncertünkbe egy szinfónikus zenkart” trendnek megfelelően – a színpadi vonósok és fúvósok segedelmével – akár néhány filmzenét is összedobhatott volna a Benkő László vezette billentyűs részleg. Mert volt olyan periódusa a koncertnek, amikor inkább éreztük magunkat mondjuk a Ben Hur statisztáinak, mint az Omega közönségének. Igaz, ezek a jó húsz perces szünetek arra mindenképpen jók voltak, hogy Kóbor János és a gitáros szekció pihenhetett egy kicsit a színfalak mögött.

Egészen jól szólt a zenekar a debreceni színpadon. A Gammapolis, az Életfogytig Rock and Roll, az Ezüst eső, a Léna, a Ballada a fegyverkovács fiáról, a Naplemente, a Ha én szél lehetnék, a Nyári éjek asszonya, a Petróleumlámpa, a Gyöngyhajú lány, a Trombitás Frédi, és a többi sláger elkápráztatta a Főnix teltházát. Egész jó formában voltak a tagok, kifejezetten élményszerű színpadképet láttunk, alapjában tehát – az „ár-érték arány” alapján is – méltó lezárása volt a koncert az „ötven évnek”.

Az Omega kétségkívül a magyar rockzene történetének legsikeresebb bandája. Fél évszázada kezdték, rengeteg hazai és nemzetközi fellépéssel és lemezzel (a legékesebb bizonyítéka határainkon túli elismertségüknek, hogy az első két albumukat nem itthon, hanem Londonban adták ki!), generációkon átívelő rajongótáborral. Hálásak lehetünk, hogy közel a hetvenhez ilyen szép ajándékkal kedveskednek rajongóiknak. Mert a CD-t vagy a DVD-t nyilván előkaphatjuk bármikor, de az mégsem olyan, mint amikor több ezer torokból hangzik fel a koncert végén a követelés: „vissza, vissza”. Sajnos az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, és azért kicsit aggódhatunk: Neil Young szerint a rock and roll nem halhat meg, de mi lesz, ha nem lesz (aktív) Jagger, Richards, Waters, Gilmour, Plant, Sting, vagy éppen Kóbor, Hobó, Révész, Balász Fecó, Presser? Akkor ki viszi tovább a rock and rollt? Mert a sok bugyuta zenei tehetség(?) nyomozó televíziós sms-üldöző szörnyűségből alig-alig várhatunk új zászlóvivőket. A szórakozóhelyeken játszott „tucc-tucc” zenékről nem is beszélve…

Széles Tamás írása