„Muszáj valami mást előhívnom, hogy tudjak élni” – mondja a debreceni művész

---

Debrecen - Hamarosan betölti nyolcvanadik életévét Nuridsány Éva, aki ennek alkalmából szeretne egy nagy helyi kiállítást a munkáiból. Interjú.

---

A határokon átívelő tanári pálya mellett nem volt egyszerű megmaradnia a művészet mellett, Nuridsány Éva azonban elkötelezett volt. Ennek eredménye több szakmai elismerés, köztük a Holló László-díj és az, hogy a világ számos pontján láthatták már a műveit egyéni és csoportos kiállításokon: Németországban, Franciaországban, Svédországban, Olaszországban, Szlovákiában, Bulgáriában, Romániában, és Japánon át egészen az Egyesült Államokig.

„A mai anyagias világban, ahol minden csak a pénzről és hatalomról szól, nekem muszáj valamit más előhívnom a művészetemben, hogy tudjak élni”

– magyarázta a festőnő, ez hatja át elvont, egyéni mitológiára építkező műveit: a transzcendens felé vágyódás. Embermadarak törnek a fény felé, fény és sötétség ér össze, valami születőben... A csíkszeredai születésű, Debrecenben élő alkotóval tanári és művészeti pályájáról beszélgettünk.

Egy tehetségkutatóval kezdődött el minden – mesélte Nuridsány Éva, a marosvásárhelyi Művészeti Középiskolából kerestek ugyanis jól rajzoló diákokat a csíkszeredai iskolájában, ahol tanult.

„Egyszer csak bejött valaki órára és közölte, hogy a jó rajzosok menjenek le azonnal a tanáriba: ki volt ültetve középre egy fiatal fiú, akit le kellett rajzolnunk. Már vége volt az iskolának, amikor telefonáltak, sikeres volt a rajzom, mehetek felvételizni” – magyarázta a művésznő.

Mint mondta, semmilyen képzőművészeti előképzettséget nem kapott korábban, a felvételin így minden ismeretlen, idegen volt számára:

„Ki volt állítva egy Hermész szobor gipszbe öntött feje, azt kellett lerajzolni 70 x 50 centiméteres rajzlapra, amilyen méretben én soha nem rajzoltam. Közben láttam, hogy a többiek kezükben ceruzával, félszemmel figyelik a szobrot, fogalmam sem volt, hogy mit csinálnak. Mivel nem akartam szégyenkezni, én is mímeltem őket, de valójában abszolút szemmértékkel rajzoltam meg a szobrot. Így is sikerült, felvettek” – idézte fel a festőnő.

A marosvásárhelyi évek után Kolozsváron folytatta tanulmányait, sikeresen felvételizett a Tanárképző Főiskolába, majd jött a tanítás egy ötven kilométerre lévő kisvárosban, Aranyosgyéresen kapott tanári állást egy általános iskolában. A hajnali kelés és az esti hazatérés minden idejét felemésztette, csak nehezen jutott idő az alkotásra.

„A tanárok rettenetesen be voltak fogva, rengeteg plusz munkát kellett vállalniuk, például hatalmas Ceaușescu-idézeteket pingálni, úttörőnaplót illusztrálni, mindenféle butaságot nekem kellett csinálnom, úgyhogy csak vasárnap tudtam festeni, ha épp nem volt pionír program. Akkoriban látványfestészettel foglalkoztam: portrékat, aktokat, tájképeket festettem, elsősorban akvarellel, mert abban a kétszobás kis tömbházlakásban, ahol laktam, nem lehetett olajfestékkel, hígítóval dolgozni” – mondta Nuridsány Éva.

Három év után sikerült bekerülnie Kolozsvárra, egy külvárosi iskolában kapott tanári állást.

„A gyerekek munkásnegyedekből jöttek, rengeteg elhagyatott, rossz családból: apa börtönben, anya prostituált – el lehet képzelni, milyen nehéz volt az ilyen közegből érkező, kallódó diákokat kezelni.

A gyerekek viszont megszerettek, tudtam velük bánni, soha nem szégyenítettem meg senkit, nem másztam a lelkükbe. Dühös gyerekek voltak, nem kaptak semmit az élettől. Én egy dolgot kértem tőlük: jöjjenek minden nap iskolába. Haverkodva közelítettem hozzájuk, ha egyik nap nem jöttek tanulni, másik nap én mentem hozzájuk a szörnyű szegény negyedbe.”

Háromévenként fokozati vizsgákat tett Bukarestben. Ezek mind hozzájárultak, hogy csak vakációkban és hétvégenként tudott alkotni, amit ennek ellenére sose iktatott ki az életéből. Romániában is szerepelt egyéni és hivatalos megyei és országos tárlatokon.

Nem sokkal később elvált férjétől, Kolozsvárról kalandos útja vezetett Debrecenbe.

„Többször ki akartam menni Franciaországba, apám testvére ugyanis Párizsban lakott. Kértem, engedjenek ki egy olyan utazásra Párizsba, amit az unokatestvéreim fizettek volna, azzal a céllal, hogy az ottani csodákat megnézzem, de semmi pénzért nem akartam kint maradni.

Mivel oda nem adtak útlevelet és már közeledett az iskolakezdés, ezért megváltoztattam szándékomat és Magyarországra kértem útlevelet, ahol anyai nagyanyám és két testvére, nagynéném és nagybátyám élt. Így érkeztem meg Debrecenbe 1980-ban,

amelyik alkalommal megismertem nagybátyám ismerősét, Kovács Istvánt, aki özvegy lévén két kislányát nevelte. Nagy könnyebbséget jelentett mindez a döntésemben, hogy hozzámenjek feleségül, én ugyanis mindig lánygyerekre vágytam, de nekem nem lehetett.1981. október 16-án már össze is házasodtunk. 1982. március 5-én költöztem ki végleg."

Debrecenben először az egykori Békéssyben helyettesített, majd a Bocskai általános iskolában kapott végleges állást, közben nagy megpróbáltatások árán Szegeden elvégezte a román szakot, ez volt a feltétele ugyanis annak, hogy felvegyék fél katderával a román tanszékre és féllel a vizuális nevelési tanszékre a Tanítóképzőben. Egy év múlva megszűnt a román tanszék és teljes állással került a vizuális nevelési tanszékre, ahol rajzot, festészetet és módszertant tanított, majd később tűzzománc szakkört is vezetett.

„Mivel az általános iskolákhoz képest kevesebb óraszámmal tanítottam, több szabadidőm volt, ezért komolyabban tudtam foglalkozni az alkotással. Művészeti pályám elején akvarellel dolgoztam, de elmélyültebb dolgokat szerettem volna a képeimmel kifejezni, amire az akvarell, amit gyorsan kell festeni, nem volt alkalmas. Debrecenben kitaláltam magamnak egy vegyes technikát, amit sok éven keresztül mind jobb és jobb színvonalon műveltem. Közben érdekelt a rézkarc, alkalmam volt egy tokaji táborban ebbe is belekóstolni, szerettem, de ez a szemet nagyon igénybevevő technika. Egy kecskeméti nemzetközi tűzzománc táborban pedig megismerkedtem a tűzzománccal, aminek szerelmese lettem."

Az utóbbi időben olajjal és akrillal fest, ez egy új kihívás számára, amit nagyon élvez. Időben is rövidebb mint a tűzzománc és a vegyes technika – magyarázta. 

„Most már eljutottam oda, hogy úgy gondolom, elismernek, helyem van a debreceni művészeti életben, sok kollégám van, akiket szeretek és tisztelek, úgy gondolom, ők is engem, úgyhogy az életem vége felé mondhatom, hogy megtettem mindent, ami tőlem tellett.”

Nuridsány Éva alkotásait itt tudják megtekinteni.