Még egy tengerészkocsmában is játszott a debreceni zenekar
Szerző: Bögre Zoltán | bogre.zoltan@dehir.hu Közzétéve: 2014.06.21. 09:00 | Frissítve: 2014.06.22. 10:34
Debrecen – Harminc éve van a pályán a Debrecen Dixieland Jazz Band, ám a történetnek még közel sincs vége. A zene szól tovább.
A nyolcvanas évek óta meghatározó tényező nem csak a helyi dzsessz köreiben, hanem országosan, sőt nemzetközi szinten is a debreceni együttes. Folyamatosan bombázzák őket felkérésekkel, a magyar tematikus fesztiválok állandó fellépői, s ahogy a műfaj igazi szerelmeseit, úgy a Campus fesztivál ifjú közönségét is képesek elvarázsolni. Gyarmathy István klarinétossal, az együttes alapító tagjával beszélgettünk.
Dehir.hu: Az elmúlt napokban Finnországban adott több koncertet a zenekar. Hogyan jött ez a lehetőség?
Gyarmathy István: Ouluban léptünk fel, ami a negyedik legnagyobb finn város, s ahol aktív magyar-finn baráti társaság is működik. Úgy kerültünk oda, hogy korábban Debrecenben hallották a zenekart és megtetszett nekik a zenénk, ezután döntötték el, meghívnak minket. Kapóra jött, hogy két fesztivál is volt akkor a városban, az egyik a nyári napfordulóhoz kapcsolódó tengeri rendezvény, a másik pedig egy folk fesztivál volt, ahol a világzene több válfaját is felsorakoztatták. Mindkettőn játszottunk. A zenekar számára különleges lehetőség volt a finn túra, mert az utóbbi időben nem koncerteztünk külföldön, s emiatt talán a gazdasági válság is okolható, hogy nem jutottunk el más országok fesztiváljaira. Általában nem igényel jelentős felkészülést egy-egy közelgő koncert, hiszen rendszeresen vannak fellépéseink, de mivel több tag váltja egymást a fúvósoknál, egy kicsit rá kellett készülni a finn koncertekre.
Dehir.hu: Hogyan fogadta az ottani közönség a produkciót, tetszett nekik?
Gyarmathy István: Nagyon szívélyes fogadtatásban részesültünk, annyira örültek a zenénknek, hogy műsoron kívül szerveztek még egy negyedik fellépést is, ráadásul minden koncerten visszatapsoltak bennünket. A Finn-magyar Baráti Társaságnál is felléptünk. Nagyon sokan jöttek, még a sarkkörön túlról is, az északi régió tagjai szép számban képviseltették magukat annak ellenére is, hogy igen kevés köztük a magyar. Szó van arról, hogy visszahívják majd a zenekart.
Dehir.hu: Nyilván kaptak egy kis ízelítőt abból, hogyan játsszák a finnek a dzsesszt, milyen a viszonyuk a műfajhoz. Van tapintható különbség a magyar és a finn megszólalás között?
Gyarmathy István: Finnországban nagyon magas szintű dzsessz-élet folyik. Több fesztivált rendeznek évente és nagyon sok a dzsesszklub is. Amivel nagy sikert arattunk, az a magyar virtus, a mentalitás, az a szenvedély, ami áthatja a zenekar muzsikáját, s talán kizárólag a magyar együttesekre jellemző. Egyszerűen felforrósítja a légkört, s ez persze nem a hatalmas színpadon, hanem a klubokban érezhető a legjobban. Az egyik finn fellépésünk például egy tengerészkocsmában volt, s mondták is nekünk a koncerten teljesen fellelkesült finnek, mennyire átéljük a zenét. Az északi vidéken visszafogottabb az előadásmód. Magyarországon egyébként sosem volt olyan jelentős dzsessz-élet mint az USA-ban, vagy Nyugat-Európában, mindig egy kicsit a második vonalban voltunk, a magyar vidéken még rosszabb a helyzet. A tehetséges magyar zenészek közül többen külföldön keresik a lehetőségeket. Kiváló klarinétos barátunk, Joe Fritz is az USA-ba ment, mert nem tudott itthon megélni a zenélésből.
Dehir: Nem csak szerteágazó stílusjellege, hanem népszerűsége miatt is különleges műfaj a dzsessz. Itthon olykor úgy tűnik, komoly létjogosultsága van, máskor pedig nagyon is rétegműfajként jelenik meg. Ön szerint melyik arca az igazi?
Gyarmathy István: A budapesti fesztiválokon, klubokban nem csökkent a műfaj népszerűsége, de azért alapvetően rétegzenének mondható a dzsessz ott is. A mi zenénk, a dixieland közérthetőbb, jobban fogyasztható. Van egy bizonyos előítélet a dixielanddel kapcsolatban, sokan mondják, hogy ez a zene túlhaladott, nem modern, nincs rá igény, pedig ez nem igaz. Bármilyen rendezvényen üde színfolt. Évek óta játszunk a Campus Fesztiválon, s a fiatalok is nagyon jól fogadják ezeket a koncerteket. Minden alkalommal körbeálltak minket, örültek, hogy egy kicsit másabb zenét is kapnak. Szerintem ezt a zenét jobban el lehetne adni, de nincs igazi marketingje.
Dehir.hu: Harminc éve alakult a zenekar, hogyan emlékszik vissza a kezdetekre? Milyen volt a hazai dzsesszélet a nyolcvanas évek közepén?
Gyarmathy István: Az egy felfutó időszak volt, akkor is rétegzene volt ugyan a dzsessz, de annál talán egy kicsit mégis több. A debreceni dzesszfesztivál iránt óriási volt az érdeklődés, a dixieland is egyfajta divatos irányzatnak számított a műfajon belül, sok zenekar alakult azokban az időkben. Akkor már évtizedes múlttal rendelkezett a Debreceni Jazz Quartet, ám vezetőjük, Kiss Ernő halálakor elárvult a zenekar. Ők is úgy érezték, hogy ez egy olyan stílus, amit szeret a közönség, s érdemes volna foglalkozni vele. Ennek az lett az eredménye, hogy mai napig él az együttes, ezek vagyunk mi. Az első két évtizedben minden évben külföldön voltunk, felléptünk például az Európa Rádió Unió fesztiválján Tonderben (Dánia), ott voltunk a nevezetes drezdai dixieland fesztiválon is, az USA-ban is kétszer jártunk, itthon pedig évente közel negyven felkérésnek tettünk eleget. Szerettünk volna egy saját klubot, ám Debrecenben már akkor sem nagyon mentek a dzsesszklubok. Végül nem jött össze a tervünk, aminek főleg pénzügyi okai voltak. Különös, hogy a mai napig nincs állandó debreceni bázisa a műfajnak, pedig a közönség adott, több száz emberből álló társaság van körülöttünk, akik érdeklődnek irántunk. Talán a vendéglátóipar is felismerhetné az ebben a zenében rejlő lehetőséget.
Dehir.hu: A dzsessz őshazájában, New Orleans-ban is felléptek korábban. Olyan eljutni oda egy dzsessz zenésznek, mint mondjuk egy zarándoknak megérkezni Mekkába? Inspirálja és feltölti a muzsikust egy ilyen találkozás?
Gyarmathy István: Ez a város, ez az utazás a zenekar történetének csúcspontja volt. 2005-ben jártunk New Orleans-ban, s leírhatatlan élmény volt, nem is lehet szavakba önteni, ott kell lenni, meg kell tapasztalni. Keverednek a kultúrák, minden utcasarkon szól valamilyen zene. A város, a légkör és a zene nagyon megfogott bennünket, ott lehettünk ahol született a műfaj. Utána úgy éreztük, szárnyakat kapott a zenekar, egy ideig így is volt, az amerikai meghívás hatására voltunk például Párizsban vagy Megéve-ben is, ezután viszont egy kicsit elcsendesedett a zenekar, egy darabig kevesebb fellépésünk volt. Most úgy érzem, többek között azzal is, hogy új fúvósok kerültek a zenekarhoz, megint egy felfelé ívelő pályára léptünk.
Dehir.hu: Harminc év hosszú idő. Hogyan lehetne jellemezni ezt a három évtizedet? Gondolom, van mire emlékezni.
Gyarmathy István: Ami leginkább eszembe jut, az az, hogy rengeteg élményt szereztünk. Nagyon sok jó koncertünk volt. Fontos, hogy akkor jelent örömet számunkra a zenélés, ha a közönség is átveszi ezt a hangulatot, olyan körforgás ez, ami szétválaszthatatlan, erősíti egyik a másikat. A közel ezer fellépésből rengeteg élménnyel gazdagodtunk, sokfelé jártunk, de ezzel együtt nem azon van a hangsúly, hogy utaztunk, sokkal lényegesebb, hogy ilyenkor egyre jobban összekovácsolódott a zenekar. Olyan zenészekkel játszhattunk együtt, akik elsővonalbeli muzsikosok voltak. Álltunk egy színpadon például a legendás bluesénekessel és zongoristával Champion Jack Dupree-vel, a New Orleans-i dzsesszélet karizmatikus szervezőjével Michael White-tal és Eric Alexanderrel, akit a négy legjobb szaxofonos között emlegetnek az Egyesült Államokban, az itthoni nagyságok közül pedig elég csak Szakcsi Lakatos Bélát, Molnár Gyulát, Bényei Tamást vagy éppen Joe Fitz-et említeni, és még hosszú lenne a sor. A magyar dzsesszélet legjobbjaival zenélhettünk.
Dehir.hu: Lesz ünneplés?
Gyarmathy István: Az eddigi évfordulóinkat, a huszadikat, a huszonötödiket méltóképpen megünnepeltük, most is készülünk egy koncerttel. A gyulai Royal Dixieland Banddel játszunk a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon augusztus 15-én. Egyelőre ezt szánjuk jubileumi fellépésnek.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)