Llewyn kicsoda? – szintén zenész…
Szerző: Széles Tamás | szeles.tamas@dtv.hu Közzétéve: 2014.05.19. 14:50 | Frissítve: 2014.06.16. 08:07
Nem lehetett könnyű lemezkiadónak lenni, amikor még adtak ki lemezeket. Hát még ha valaki olyan szerencsétlen névvel jelentkezett, mint Llewyn Davis. A maga különös világával. Kritika.
Szemlátomást Godzillára és 3D-re „gyúr” a fiatal korosztály az Apolló mozi előterében, mi csak annyit jegyzünk meg halkan a pénztárnál, hogy a Llewyn Davisre kérnénk belépőt. Kis film, kis terem – a szörnyeshez jár a nagyobb, nos, jól van ez így. Meglepetésünkre azonban összejövünk vagy húszan, és körünkben ül jó néhány fiatal. Talán a rendezők, a Coen testvérek eddigi munkássága jó referencia lehet egy folkzenészről szóló filmhez. Mert lássuk be: az amerikai country vagy folk miért is állna közel a közép-európai magyarok szívéhez? Amikor ez berobbant, nálunk a Záray-Vámosi házaspár, Szécsi Pál és Harangozó Teri nyomta a táncdalfesztiválon. Ki tudta, kicsoda az a Bob Dylan vagy Joan Baez, hát még hogy ki Llewyn Davis?
Mondjuk ez utóbbit az irányzat legelvakultabb rajongói sem ismerhetik, egyszerűen azért, mert kitalált figura, kizárólag e film kedvéért. A kérdés csak az, hogy egy fiktív zenésznek milyen lehet a „világa”. Persze, nézzük meg a filmet, aztán megtudjuk – ez az egyszerű válasz, de ennél azért Ethan és Joel Coen szórakoztatóbb és elgondolkodtatóbb mozit készített. Még 2013-ban, és Cannes-ban nagyra értékeltek, s amit valami érthetetlen okból csak most hoztak be a magyarországi mozikba. De legalább behozták.
A „nézzük meg a vajon hogy is ejtjük helyesen a keresztnevét zenészről szóló filmhez” kétségkívül a rendezők és Bob Dylan neve adhat kedvet. A helyzet az, hogy az alkotás korántsem Dylanről szól, azt meg, hogy kicsoda az a Llewyn Davis, senki nem tudhatja. Nem, mert kitalált karakter, bár Coenék állítólag egy Dave Van Ronk (ugye, milyen ismerős?) nevű, az 1960-as évek akusztikus folk újító áramlat meghatározó zenészét választották „mintául”. Ő tehát a mi emberünk, aki másra sem vágyik, csak befusson végre a maga kis szólóalbumával. Azt, hogy sikerül-e neki, megtudhatják a filmből, nézzék meg, és itt vége is a cikkünknek – eléggé idétlen fordulat lenne a részünkről, de mélyebben abba se bonyolódnánk, hogy elhelyezzük a filmet a Coen testvérek eddigi filmográfiájában. Már csak azért sem, mert a zajos sikert, és Oscar-díjakat hozó Nem vénnek való vidék óta kevés zseniálisat láttunk tőlük (lehet, hogy nem jártuk eléggé nyitott szemmel a filmvilágban?), bár a Llewyn Davis világa sokkal inkább egy korábbi mozi, az Ó, testvér, merre visz az utad? című kiváló alkotás egyfajta folytatásaként (is) fölfogható. Amerikai történelmi mozaik a 20-ik századból, zenei balladákkal elmesélve…
A történet – ha van benne egyáltalán – nagyon egyszerű: a New York-i Greenwich Village-ben lévő Gaslight Café állandó fellépője, Llewyn Davis (Oscar Isaac) kiválóan pengeti a húrokat, szépen énekel, és a helyi törzsközönség imádja zenéjét, ezért kiad egy szólóalbumot, és várja a „befutást”. Mindezt egy levél formájában Chicagóból, Bud Grossmantól (F. Murray Abraham), ám csak nem jön az a fránya értesítés. Mivel a tél egyre hidegebb, és Llewynnek még egy jó kabátra sem telik, ráadásul ő New York talán legnagyobb kapané-tesztere (ami annyit tesz, hogy nap mint nap más ismerősét kéri meg, adjon neki szállást éjszakára), úgy dönt, maga jár utána ennek a kétségkívül bosszantó késésnek. És innen elindul egy remek kis road-movie, és mi azon gondolkodunk, hogy vajon a szintén tavaly bemutatott beat-klasszikus regényből (Jack Kerouac: Úton) készült filmet miért nem a Coen testvérek rendezték, mert akkor az is jó lett volna. Mert igen, húzzuk gyorsan alá, a Llewyn Davis világa elég jó kis film: igaz, melankolikus, lehangoló képet festő, de szerethető, elgondolkodtató, amelyben az egyébként kissé nagyképű és nagyon bunkó főhőst is szívünkbe tudjuk zárni a maga esetlen próbálkozásai során.
A Coenékre jellemző „intelligens” humor végig jelen van a filmben. Még ha a „legközelebb húzz dupla kondomot és tekerd körbe szigszalaggal” beszólás a női szereplőtől Jeantől (Carey Mulligan) kissé alpárinak is tűnhet, de hát legyünk empatikusak: mit mondjon szerencsétlen, ha lefekszik ezzel-azzal a barátjával, és a végén nem tudja, ki az apa. Kedvencünk ellenben az volt, amikor hősünk elveszti az őt rendszeresen „kanapéval” váró házaspár Ulysses névre hallgató vörös macskáját, majd talál helyette egy hasonlót (azt gondolván, hogy ugyanazt) és hazaviszi, mire a háziasszony észreveszi a tévedést: kandúr helyett lány cica kerül vissza a házba, és ezt nyomban demonstrálja is a bizonyos testrész hiányával. Jót szórakozunk a New York és Chicago közötti autóút jelenetsorain és párbeszédein is, amihez kiváló mellékszereplői alakítást nyújt Roland Turner, a kibírhatatlan jazz-zenész (John Goodman). Ő húzza ki, hogy honnan ered Davis „leírhatatlan” keresztneve (walesi), rögtön leszólva azt: egyszer volt dolga walesivel, az egy szendvics volt, amitől komolyan megbetegedett.
A film csúcspontja nyilvánvalóan Davis chicagói meghallgatása. Grossman menedzsert nem érdekli a lemez, egy számot kér helyette, amit Llewyn kiválóan elpenget (The Death of Queen Jane), ám a következőt kapja a nyakába: „ebben nem látok túl sok pénzt”. És itt nagyjából vége is a szólókarriernek, bár a chicagói guru ajánl egy háromtagú bandában háttérszerepet (igaz, szakáll nélkül). De azt hogyan fogadhatja el egy olyan zenész, aki igazából már elvesztette egy korábbi társát, aki – minő tragédia – levetette magát a Washington hídról, pedig azt – mint megtudjuk – általában a Brooklyn-hídról szoktak megtenni.
Llewyn Davis kora (korunk?) művész antihőse. Egy igazi lúzer, ahogy azt Jean a fejéhez vágja, olyan, aki nem adja fel törekvését, hogy nagy zenész legyen, de aki minden mozdulatával bizonyítja, hogy neki most, itt ezen a golyóbison nem osztanak lapot. Kesereghet elvesztett társa után, mondhatja, hogy nem áll össze Jeannel és annak férjével, Jimmel (Justin Timberlake), akik valami bugyuta számot is vállalva próbálnak érvényesülni, de így marad az utcán, a tél egyre hidegebb, az esti hálóhely meg mindig másnál van. Csoda hát a végső nagyjelenet a Gaslight-ban, ami másnap az utcán egy nagy verésbe torkollik?
A film zenéje egészen kiváló, ráadásul a Coen testvérek tesznek róla, hogy megszerettessék a mozi nézővel a műfajt: az összes dalt egészében lejátsszák, sőt már a forgatáson „élőben” vették fel őket, így tanúi lehetünk annak is, hogy milyen kiválóan énekel Isaac vagy Timberlake. Aki pedig idegenkedne az amerikai country vagy folk zenétől, azt azzal vigasztalnánk, hogy itt nem a Johnny Cash-féle bugyuta Ring of Fire-eket kell elképzelni. Ellenkezőleg: kiváló balladák, fülbemászó számok, humoros szösszenetek (Please Mr. Kennedy) váltják egymást, hála T. Bone Burnett zeneszerzőnek. Joel és Ethan Coen egyértelműen bizonyítani akarja, hogy a kortárs amerikai country és folk megújult, mert bár szívesen elővesszük Joan Baezt vagy Bob Dylant, de érdemes belehallgatni (ha megismerjük!) mondjuk Alison Krauss, Emmylou Harris, Carole King vagy éppen James Taylor munkásságába.
A Coen testvérek filmje nézhető, szerethető, olyan „emberi” – mondhatni végre, a felnőtteknek is csinálnak néha „mozit”. Nem kell „háromdé”, gépszörny és csihi-puhi, de még csak nosztalgiázni sem, hogy milyen (jó) lehetett a ’60-as évek Amerikájában (látszik, azért nem annyira volt az), elég csak szívünkbe fogadni ezt a kis esendő főhőst, aki kitartóan üldözi a kitörés lehetőségét, de mindig elbukik, mert ő is csak egy hibáktól sem mentes, álmait megvalósítani akaró embertársunk.
Szóval Llewyn Davis mi vagyunk (vagy lehetnénk)! A végén kihallatszik a Gaslight Caféból egy ma már jól ismert rekedtes hang, bizonyos Robert Allen Zimmermané (vajon, ki is lehet ő?), és kérdezhetjük: ki gondolta volna, mondjuk ott 1961-ben, hogy a végén ő lesz a nyerő, és az ő (művész)nevét ismeri meg a világ? Miközben Llewyn Davisre nem emlékszik senki. Pedig ő is zenész – lehetett volna…
A filmet szerzőnk az Apolló moziban látta. Ön is megnézheti: május 21-ig 20 órától illetve május 29. és június 4. között 20.15 órai kezdettel.
Apolló mozi, Miklós u. 1. Tel.: +36 (52) 417-847, e-mail: info@fonixinfo.hu. A pénztár nyitva hétfőtől vasárnapig: 12.45–20.45 óra. Jegyek: 2D csoportos (20 fő felett) – 660 Ft, 2D gyermek/diák – 760 Ft 2D – 860 Ft 3D csoportos (20 fő felett) – 890 Ft 3D gyermek/diák – 990 Ft, 3D – 1090 Ft
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)