Kubik Anna: nem tudok olyan közegben dolgozni, ahol vicsorognak körülöttem

---

Debrecen – Színházról, életről, Gizella királynéról, Szabó Magdáról, a cívis mentalitásról és a debreceni kollégákról nyilatkozott a színésznő. Interjú.

---

A Régimódi történet után most a decemberben bemutatott Ratkó József-darab, a Segítsd a királyt! Gizellájának szerepében láthatják a debreceniek Kubik Annát. A színművész Ráckevei Anna igazgató felkérésére mondott igent és lett a 2013. szeptemberétől a Csokonai Színház tagja. Debreceni szerepeiről, a vidéki színházi életről és a debreceniségről is faggattuk.

Dehir.hu: Az előző évadban a Régimódi történet kemény, mégis érzékeny Rickl Máriájának figuráját oldotta fel a konvencióktól. A Segítsd a királyt! Gizellája színészileg ismét összetett játékmódot igényel.

Kubik Anna: Kislánykoromtól szeretem Gizellát. Ősiben születtem, egy Veszprém megyei kis faluban, és én mindig azzal játszottam, szórakoztam gyerekként, hogy elképzeltem, hogy tőlem húsz kilométerre valamikor ott hímezgette-varrogatta Gizella a koronázási palástot. Ez persze először miseruha volt, csak később lett belőle koronázási palást. Igazi fejben élő gyerek voltam, romantikus, túl sokat olvastam, és a leírások alapján élt bennem egy erős kép Gizelláról. Ez a királyné persze egészen más, mert a Ratkó-darab egy másik élethelyzetet teremt. Itt minden kibillen a helyes vágányról. Erős sokkhelyzet van a magánéleti szálakat tekintve is. Gizellának meghal az egyetlen élő gyermeke, miután már négyet eltemetett, és ezzel oda az ország jövője is. Két nappal a haláleset után vagyok a darabban, elég tébolyult a helyzet. Ennek tudható be mindaz a gyötrelem, igazságra való törekvés, de szerintem igazságtalanság is, ami miatt a királyné nem biztos, hogy mindent úgy lát, ahogy kéne. A gyász azon fázisát látjuk – ezt sajnos pontosan tudom –, amikor önmaga mellett talán mindenki mást is okol. Aztán a harmadik, ötödik napon mindez másképp néz ki, s megint másképp egy év múlva. Mindig eszembe jut Reményiknek a Kegyelem című verse, amelyben ezekről a stációkról ír. Ráadásul Reményik is sokat tudott a szenvedésről. Ratkó is akkor írta ezt a darabot, amikor hatalmas önváddal eltemette a gyerekét. Valami csodagyógyszerben bízott, amiről kiderült, hogy az csupán egy erős vitamin. Ez nyilván élethosszig tartó lelkifurdalást jelentett számára.

Dehir.hu: Hozzátesz egy szerep megformálásához, ha kötődik egy alakhoz, mint Gizella esetében, vagy ez lényegtelen? Adott egy feladat, s meg kell oldani?

Kubik Anna: Majdnem mindegy, hisz mindig elölről kell kezdeni a boncolgatást. Ez olyan, mint egy krimi. Elindul az ember egy jellemrajzzal, egy alakkal, akit ki kell találni, meg kell találni a mozdulatait, az életét, a történéseket, a levegővételt hozzá. Mindent. Mindig nulláról kell indulni, mert hiába él az emberben egy kép, ez az eset is épp azt mutatja, hogy ez a Gizella teljesen máshol tart. Ezer és ezer dolog formálja a próbán és nagyon sokszor van, hogy sok elképzelést el kell dobni. Sokszor azt is, amit már megtanultam, vagy amit előzőleg felépítettem. Én például mindig igyekszem hozzáolvasgatni, tudni mindent a történelmi időről és a figuráról is. Egy szerep előtt már egy rugóra jár a fejem, és nem nagyon szeretek mással törődni. Nem tudok elővenni másik könyvet, az adott világban kell maradnom és azt élni teljesen.

Dehir.hu: István tudja, hogy a keresztény Európa felé kell tartani, de a darabban erőteljesen jelen van a pogány világ. Miről beszél a mának Ratkó?

Kubik Anna: Nekem Gizellaként az a feladatom, hogy kívülről lássak rá a magyarok problémáira, nem benne élőként. Érthetetlen számára a magyarság, a pogány világot, a hitet se elfogadni, se asszimilálni nem tudja. Kívülálló marad végig. Csak annyiban vesz részt a történésekben, amennyiben a nőisége ezt lehetővé teszi, vagy a kényszer, hiszen tudjuk, hogy 11-12 évesen férjhez adták, és később egy ausztriai kolostorban hal meg. Ő ízig-vérig bajor marad. Gertrudishoz hasonlít nekem, aki hozza magával a merániakat, mert köztük érzi jól magát.

Dehir.hu: Sok időt tölt Debrecenben, a próbafolyamatok alatt is itt volt a városban. Hogy látja Debrecent?

Kubik Anna: Szándékosan választottam ezt az utat. Nem küldött el senki a fővárosból, maradhattam volna Budapesten, de mindig is szerettem volna új színházakat, új városokat megismerni. Debrecen egyszerre volt nagyon idegen és nagyon vonzó számomra, egyrészt az olvasmányaim, másrészt a barátságaim alapján. Nagyon sok barátom innen származik, ide kötődik.

Dehir.hu: Az idegenséget mi okozta?

Kubik Anna: Az, hogy én dunántúli vagyok, hegyek, vagy legalábbis dombok között nőttem fel, és itt meg egyszer csak jön a vonat és Szolnoktól már lehet látni Debrecent (nevet). Aztán a gondolkodásmód, amivel szembesülök – például Csikos Sándor személyén keresztül. A cívis mentalitást meg sem tudom fogalmazni, de más. Lelassultabb, megfontoltabb. Nem melankolikus, hanem mindent erősen megforgatnak magukban.

Dehir.hu: Ez érezhető a színház falain belül is?

Kubik Anna: Persze. Ugyanakkor borzasztóan kedvesek. Az utcán, ha megállítanak, beszélgetünk, megkérdeznek dolgokról. Mikor a Szent Anná templomban voltam misén, legnagyobb megdöbbenésemre, rögtön, ahogy kiléptem az ajtón hárman-négyen csatlakoztak hozzám, és kérdezték, mi a véleményem, hogy beszélt a pap? Budapesten ez nem fordul elő az emberrel. Itt a főtéren átmenni egy családias vállalkozás, nagyon bírom, hogy nincs az az iszonyatos tömeg. Szeretem az épületeket, a kapukat.

Dehir.hu: Ha a színház kérné, szívesen maradna?

Kubik Anna: Hogyne! Folytatnám, bár amire nagyon vágynék, az a színészház felújítása. Valószínűleg velem egyidős linóleumot taposok. Lehetne nemcsak szellemileg vonzóvá tenni az idejövetelt. Bízom benne, hogy ez nem várat magára sokáig. Iszonyú nagy kincs a színház is. A világ egyik csodája. Elámul a néző, ahogy belép, csak félek, hogy egyszer szétmállik. Másrészt olyan sokáig voltam Budapesten, hogy engem nagyon frusztrált az ottani, mostanra kialakult színházi élet, ez a vagdalkozós, gyűlölködős, agyonpolitizált színház és kerestem azt a helyet, ahol a színház a szeretetről szól. Nem tudok olyan közegben dolgozni, ahol vicsorognak körülöttem. Ott jó, ahol tudjuk, hogy a mi cél. Ez a mostani is jó csapat, de az volt a Régimódi történeté is. Nem győzöm megköszönni nekik a tavalyi sikereket, mert ez csak csapatmunkában elképzelhető. A színházban nem lehet szólózni, akár fő-, akár mellékszerepet játszik az ember, minden mozdulatában ott van többiek segítsége. Így képzelem a színházat, és ha messzire kell érte menni, akkor messzire megyek.

Dehir.hu: A mai harminc-negyven éves színésznők nem tudhatják magukénak a nagy nőszerepeket, mert több kortárs drámában játszanak és a lehetőségeik is beszűkültek. Lehet azt mondani, hogy az ön generációja jókor volt jó helyen?

Kubik Anna: Az egy kivételes helyzet volt, hogy mi úgy indulhattunk a Nemzeti Színházban, hogy megüresedett egy egész generációnyi hely, és nem kellett egy percet se várni, jöttek a szerepek. Ráadásul Vámos tanár úrnak az volt az elve, hogy teher alatt nő a pálma, így rögtön kaptam a szerepeket: Júlia, Melinda, Tünde, Portia. Ezt a pályát csak úgy lehet csinálni, ha gyakorolhatja az ember. Kívülről, fejben nem lehet színházat játszani, épp ezért nagyon sajnálom a fiatalokat, mert látom rajtuk, hogy a harmadára csökkent lehetőségek okán (nincs televízió- és rádiójáték) kínlódnak. Szinkronizálhatnak vagy beépülhetnek egy bugyuta sorozatba, de ott nincs jellemábrázolási munka, technika, tehát azt ott nem tudják megtanulni. S ha ott nem, akkor hol?

Dehir.hu: Azt mondja, kell egy szellemi, lelki miliő, hogy jó színházat lehessen csinálni. Mitől lehet akár népszínházi igényeket is kielégítő, de a kényesebb érdeklődésre is választ adó egy színház?

Kubik Anna: Szerintem a pályám első tíz éve épp ilyen volt, és remélem, nem csak az idő teszi nosztalgikussá. Olyan darabokat vettünk elő, amik megszólították az embereket, róluk, nekik beszéltünk. A mai színházzal kicsit olyan érzésem van, hogy elrugaszkodik a nézői igényektől. Ezt nem úgy értem, hogy ennek alá kell menni, mert én vagyok a legnagyobb ellensége ennek a gatyaletolós, magamutogatós színháznak, hanem arra gondolok, jogos igény, hogy az emberek önmagukat akarják látni a színpadon, de nem biztos, hogy mindig abban a lecsupaszított reális helyzetben, amelyben folyton tocsogunk. Szeretünk ugyanis elvarázsolódni. Fontos, hogy ne rugaszkodjunk el tőlük, ne a kritikának csináljunk színházat. Erre Szabó Magdától a Régimódi történet nagyon jó példa volt, még akkor is, ha fanyalognak az irodalmárok, hogy lektűr. Ezer helyre meghívtak minket és mesélték, hogy elkezdték keresni a saját családjuk történetét, mert a darab érzelmileg vitte őket. Azt gondolom, az jó színház, ahol történik valami a nézőkkel. Sírjon vagy nevessen, de történjen vele valami. Ne maradjon kívül. Ne a semmiért kapcsoljuk fel a villanyt, hanem hogy élmény legyen. Ez a legnagyobb gazdagság az életben. Nekem mondhat bárki bármit a javakról, de semmit nem viszünk ezekből magunkkal, csak az élmény marad meg a szívünkben. S a színházi élmény, egy mozdulat, egy pillantás erre tökéletes. Ha csak egy ilyen pillanat van egy előadásban, már érdemes megcsinálni!

Dehir.hu: Mit szólt, hogy egykori évfolyamtársával, Szalma Tamással találkoztak ebben a darabban?

Kubik Anna: Nagyon örültem. Talán 81-ben volt egy rendezővizsgánk közös. Mindig elkerültük egymást és nem lehet nem szóba hozni azt sem, hogy milyen sokan hiányoznak már ebből a generációból. Most ment el Balikó, nincs nap, hogy ne hoznánk szóba Bubikot, Sipos Lacit. Mikor mondja a színpadon azt a mondatot, hogy nincsenek már, csak halottaim, mindig végigvonul a szemem előtt, hogy fogyatkozunk. De négy alatt sok közös élményünk volt és Tamást nagyon formátumos színésznek tartom. Jó volt tavaly a lányával, Noémivel is dolgozni, most pedig vele.