Kovács Ákos: ez a film a miénk
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2022.04.30. 08:45 | Frissítve: 2022.04.30. 08:46
Debrecen – Azoknak készült ez az alkotás, akik lábjegyzetek nélkül is értik. Interjú.
Ezt nem lehet megúszni címmel jelent meg Kovács Ákos hetedik kötete, két évtized válogatott novelláival. Ebben a könyvben szerepel A taxis és a Magunk maradtunk című írás is, amelyekből kisjátékfilm született – ez az ismert énekes, dalszerző első játékfilmes rendezése, s egyúttal kamaszkori álmának valóra váltása is. Hőse egy idős taxis, az ő utazásán és monológján keresztül tárulnak elénk az elmúlt évtizedek: a főszereplő személyes története és az ország félmúltja is.
A Magunk maradtunk című alkotást a közönség az Apolló moziban láthatta. A díszbemutatón a vetítés után Burai Árpád beszélgetett Kovács Ákossal és a filmben szereplő, debreceni születésű Sári Évivel. Ezt követően hosszú sor alakult ki a folyosón, könyveket és lemezeket dedikáltattak Ákossal az érdeklődők, akik közül többen a határon túlról érkeztek erre a programra. Ákos lelkesen, nagy türelemmel beszélgetett, fotózkodott mindenkivel, mesélt kedves íróiról, Márai naplójáról, a Berlin felett az ég című filmről, háborúról és hitről, majd interjút adott a Dehirnek.
Dehir: Miért érdekli a múlt és az emlékezet viszonya? Miért tartja ezt fontosnak? Mi vonzza ebben Kovács Ákost, az írót – és Ákost, a dalszerzőt is?
Kovács Ákos: Azok a nagy mesterek, akiknek a lába nyomába szeretnék lépni, szintén ezzel foglalkoztak, de olvasóként és alkotóként is az emberi probléma érdekel. Ennek központi eleme, hogy mire emlékszünk és mire nem. „Emberemlékezet óta” – szoktuk mondani. Hogy mit raktározunk el az őseink tudásából és a sajátunkból, mit adunk tovább a gyerekeinknek, az kritikus fontosságú, végső soron üdvösség vagy kárhozat kérdése. Emlékezet nélkül könnyebb rossz döntést hozni, különösen sorsfordító helyzetekben. Nem véletlen, hogy akadnak, akik szeretnének megfosztani minket az emlékeinktől, a tradícióinktól.
Dehir: Az a fontos, ahogy, vagy az, amire emlékezünk?
Kovács Ákos: Mind a kettő fontos. Általában nem is arra emlékezünk, ami történt, hanem amit éreztünk közben. Ezért szubjektív az emlékezet, ezért lehetséges, hogy két ember teljesen különbözőképpen idézi vissza ugyanazt. Tulajdonképpen évről évre ugyanazt az ünnepkört ismételjük, mintha magunkban folyton újra akarnánk élni a tradíciót, amelyet azzal teszünk élővé, hogy előhívjuk az emlékezet tárházából. Ilyenek a nagy egyházi vagy állami ünnepeink is: például az újkori Magyarország 1956-ot jelölte meg saját identitása meghatározó elemeként. A mi filmünkben erről is szó van, valamint az ötvenedik évfordulóról, amely kapcsán egyébként nem láthattunk túlzóan sok műalkotást, pedig eléggé katartikus pillanata volt a közelmúltnak.
Dehir: Az emlékezés nem új keletű elem Ákos világában: az Ilyenek voltunktól a Felemelig – és tovább – meglehetősen hosszú a sor. A nosztalgia miatt is?
Kovács Ákos: A nosztalgia számomra inkább hamis romantikázást jelent, de az is igaz, hogy a kor előrehaladtával az emlékek szerepe egyre fontosabbá vált számomra is. 54 éves vagyok, pont annyi idős, mint amennyi édesanyám volt, amikor meghalt. Most értem csak meg igazán, milyen korai volt a halála.
Dehir: Ez az első játékfilmes rendezése, a film forgatókönyvét saját novellái alapján írta. Nem is jött szóba, hogy esetleg más alapanyagból készítsen filmet?
Kovács Ákos: Miután megmutattam az írásaimat Hábermann Jenőnek (Balázs Béla-díjas filmproducer – a szerk.), ő bökött A taxis című novellára, hogy ebből írjak forgatókönyvet. Ugyanakkor azt is el tudom képzelni, hogy ha lesz még alkalmam forgatni, akkor számomra fontos, patinás szerző irodalmi alapanyagából készítsek szerzői filmet.
Dehir: Akár Krúdy vagy Márai írásaiból?
Kovács Ákos: Krúdy számomra tabu Huszárik Zoltán zseniális filmje után: a Szindbád annyira tökéletes, hogy ilyesmire nem mernék vállalkozni. Viszont sok kedves szerzőm van, például nagyon szeretem Márquez írásait, szerintem sok közülük filmért kiált.
Dehir: Az viszont vélhetően korántsem lenne annyira közel hozzánk, mint a Magunk maradtunk, melynek taxis hősét mindannyian ismerjük, s biztos, hogy ültünk már a kocsijában…
Kovács Ákos: Ez a taxis a tágabban értelmezett Közép-Európára jellemző alak, a monológját biztosan jól értenék akár cseh vagy lengyel nézők is. A gyász, a személyes veszteség vélhetően mindenütt ugyanilyen, de a magyar néplélekben mélyen élő, eltiport forradalom vagy a szocializmus hatásának megértetése nyilván nehezebb lenne például Brazíliában.
Dehir: Mit gondol, miért?
Kovács Ákos: Annak idején, ’56-ban elődeinkben romantikus elképzelések éltek a történelemről. Mindenki emlékszik a korabeli fotóra: „Forradalmunk tisztasága megengedi, hogy így gyűjtsünk mártírjaink családjának…” – és gyűlnek az adományok egy őrzés nélküli, nyitott dobozban. A magyarok valami őszinte és szép jövőt akartak, se kapitalizmust, se szocializmust. Hát ezért kellett ezt a forradalmat eltiporni. Ahogy
az is csak a megtépázott, megcsonkított Magyarországon történhetett meg, hogy a forradalom ötvenedik évfordulóján a történelmi léptékű lelkiismeret-furdalás utcai erőszak képében robbant ki az éppen regnáló hatalomból.
El sem tudom képzelni, milyen lábjegyzetekkel lehetne ezt érthetővé tenni egy másik földrész nézőinek. Ez a film a miénk: azoknak készült, akik lábjegyzetek nélkül is értik a történetet.
Dehir: Aki ismeri Ákos munkásságát, tudja, milyen alaposan, precízen nyúl mindenhez. A szigorú forgatókönyv mellett maradt helye a spontaneitásnak?
Kovács Ákos: Negyedszázadnyi forgatás tapasztalata, hogy csak a konkrét szituációban derül ki a papíron rögzített ötletről, vajon működik-e. Mindig van olyan megoldás, ami a helyzet vagy a helyszín korlátai nyomán jön létre. Itt adott volt az irodalmi alapanyag, abból kiindulva, erős képi koncepcióval készült el a forgatókönyv.
Határozott ötletek, gondos tervezés nélkül nem lehet tisztességes munkát végezni.
Ugyanakkor voltak olyan megoldások is, amelyekre az utómunka során döbbentünk rá. Például a levélrészletek elhangzásának rendszere még nem szerepelt az eredeti forgatókönyvben. A vágószobában improvizáltam: az egyik arcközelire elkezdtem fejből idézni az egyik levélből. Juhász Viktor, a filmünk operatőre és vágója azonnal felkiáltott, hogy ebbe beleborzongott, annyira jó, és ugye akkor lesz minden archoz levélrészlet. Alaposan át kellett nézni a Magunk maradtunk novella szövegét, s a kegyelem úgy hozta, hogy mindegyik archoz, sorshoz találtam odaillő sorokat.
Dehir: Amikor a forgatókönyvet írta, látta maga előtt a színészeket? Eleve tudta, például ki lesz a taxis?
Kovács Ákos: Versmondó vagyok régóta, gyűjtöm a magyar felvételeket, a Hetedik ecloga is megvan több nagy színészünk előadásában, de Papp János olyan mélységgel, átütő erővel mondta el az m5 tévéadón, ahogy még sohasem hallottam. Azonnal tudtam, hogy a filmben csak ő lehet a főszereplő. Általában mindig több jelölt kell legyen egy szerepre – de az ő esetében nem volt.
Dehir: Papp János mellett is parádés a szereposztás: Piros Ildikó, Trill Zsolt, Pápai Erika, Sári Éva, Sára Bernadette, Cseke Péter, Vecsei H. Miklós, Eperjes Károly, Kubik Anna – hogy csak néhány nevet soroljunk. Könnyű volt összehozni ezt a stábot?
Kovács Ákos: Talán meglepő, de nem volt nehéz. Komoly alkotógárda szavazott bizalmat az elsőfilmes rendezőnek, pedig
nem kis feladatra vállalkoztak: színészi játék helyett teljes értékű jelenlétet kértem tőlük.
Volt, aki meg is rettent ezeknek a kis szerepeknek a nagyságától, például Keserű Lajos, a disszidens szerepét ketten is elutasították, őt végül nem kisebb művész, mint Eperjes Károly formálja meg a filmben. Nem is értem, miért nem rá gondoltam először. Hasonló élményem volt már korábban is, 2001-ben készítettem egy verslemezt, ennek kapcsán sokáig hitegetett egy általam nagyra tartott színész, míg végül a feleségem szólt rám, hogy ott a barátod, Kaszás Attila, miért nem vele dolgozol. Jellemző, hogy Krisztának mindig több esze volt, és sokkal jobban tudja, mi jó nekem, mint én magam.
Dehir: Ennyi sikeres album, koncert és videó, a hazai popzene élvonalában eltöltött évtized után milyen volt először látni ezt a filmet?
Kovács Ákos: Könnyes szemmel néztünk egymásra Viktorral, és egyszerre mondtuk ki: „ez pont olyan, mint egy film”.
Dehir: Amikor a színész fest, az író gitárt ragad, akkor nincs meg a veszélye annak, hogy valójában mindegy, mivel áll elő, mert a közönség úgyis szeretni fogja?
Kovács Ákos: Szerintem ilyenkor érthető a tartózkodás és a gyanakvás is a közönség részéről, és ugyanígy elfogadható az alkotó szellemű ember igénye arra, hogy más műfajban is bemutatkozzon. A leghelyesebb az, ha az elkészült munka alapján ítélik meg az embert. A novelláskötetem még meg sem jelent, már azt írták róla, hogy én „be akarok törni” az irodalomba, meg hogy „helyet követelek magamnak”. Pedig ilyesmiről szó sincs: egyszerűen fenntartom magamnak a jogot, hogy én is megnyilvánulhassak ebben a műfajban, mint sokan mások. A kötet eddig három utánnyomást ért meg, ez igazán szép eredmény és bizonyos értelemben válasz is.
Dehir: A Magunk maradtunk nagyon friss film, a közönség szereti. Lesz folytatás?
Kovács Ákos: Az év végéig tele vagyok feladatokkal, hamarosan nagyszabású budapesti koncerttel indul a turnénk, őszig sok előadásunk lesz. Emellett a filmmel és a novelláskötettel is járom az országot. Élmény számomra, ha kis vetítőtermekben, művészmozikban találkozhatom a közönséggel, olyan emberekkel, akiket valóban érdekel a filmünk. Szeretem az arénakoncerteteket is, de ezek teljesen más típusú, más hangulatú találkozások. Ami a folytatást illeti, remélem, jövőre lesz rá időm, hogy megírjam azt a történetet, amely már harminc éve foglalkoztat, és amelyből később egy nagyobb ívű forgatókönyv is megszülethet.
Kovács Ákos Magunkra maradtunk című filmjét a debreceni nézők a Cinema Cityben szombaton és vasárnap 16 és 19.30 órakor láthatják