Kontinensvándorlás ide vagy oda, hordában még mindig jó

---

Látványos jeleneteket és egy maroknyi poént kínál a Jégkorszak 4 - Vándorló kontinens. A jeges felüdülést elsősorban a makkos Motkánynak köszönhetjük.

---

Ha korábban a dinók kipusztulása, most a kontinensek vándorlása okoz fejtörést animált hordánknak: Manny, Diego és Sid egy leszakadó szigeten sodródnak el a szárazföldtől, aminek következtében magára marad Ellie, Barack és a tinimamut legjobb barátja, Louis. Manny ismét tiszta szívről és határozottságáról tesz tanúságot, Diego a biztos hátvéd szerepét játssza, Sid pedig igyekszik túllépni saját korlátain, hogy nyolcvanéves nagymamájával együtt bizonyítsa, kisebb balek ő annál, mint amekkorának gondolják. A nagyi, aki átaludta a dinoszauruszok kipusztulását is, fogatlan, bogaras bábaként követel magának figyelmet szinte minden percben: hol a bölcsessége és a szarkazmusa tör elő, hol gyermeki együgyűséggel szemléli a világot. Míg a többiek az édesvíz hiány miatt aggódnak, ő annak örül, hogy húsz év után végre megfürödhet, tömeges halpusztulást előidézve ötven méteres körzetében.

A legbájosabb karakter Sid, aki töretlen optimizmussal éli át a rendkívüli eseményeket, mert tudja, hogy ahogy mindenkit, őt is egy szivárvány várja a felhőn túl. A felhőn innen viszont tengernyi csapda leselkedik rájuk, melyek közül egy óriás orángután (Gigantopithecus) vezette kalózcsapat bizonyul a legütőképesebbnek.

Elnagyolt elképzelések mentén illesztik be a Jégkorszak 4. rendezői a Pangea széttöredezésének animációját, azt a tudományos felfedezést, amit az 1960-as években vett először komolyan világ. A kontinensvándorlás elméletének kidolgozója, a német Alfred Wegener talán megszeppenve pislogna a moziszékben, ha látná, miként zajlik le a filmben a tektonikus mozgások zöme néhány perc alatt – a tudósok e tekintetben több tíz millió évről beszélnek.

A tinilányok szülei és a családjuktól elsodródott nagymamák találnak igazán fogódzót a Jégkorszak 4-ben. Ezen meglepődni nincs okunk, hisz a sorozat az elmúlt évtizedben dollármilliókat termelő franchise-zá szélesedve már régen nem elégszik meg a legkisebbek figyelmével. Családi mozi akar lenni, mely a patikamérlegek pontosságával adagolja valamennyi korosztálynak a szembe és fülbe valót. Saját tizenhét éves lánya okán az egyik rendező, Steve Martino, Manny és Barack konfliktusát tudta átélni a legmélyebben.

A Motkány-féle makkos etűdöket hosszabbra nem is nyújthatták volna a készítők, akik a félig patkány, félig mókus számlájára írják a szuperkontinens széttöredezését. Kalandjai most is rímelnek a horda életének eseményeire, és sokszor szavak nélkül többet mondanak, mint a beszélő állatok jelenetei. A nagy alapossággal kidolgozott látványon túl Motkány szertelensége a film legfőbb vonzereje. A többiek fáradtnak tűnnek, még a váratlan fordulatokat sem fogadják a kellő érzelmi töltettel. Pedig a történet valódi súlya az ő vállukra nehezedik. Ráadásul Steve Martino és Mike Thurmeier stábja belefut egy ötlettelenségből fakadó bosszantó hibába is, amint Davy Jones hajóját, a Bolygó Hollandit megirigyelve, meglehetősen hányaveti módon összehoznak valami hasonlót jégből. Ez a húzás igen nagy melléfogásnak bizonyul egyrészt, mert a filmidő tetemes részét tölti ki, másrészt, mert a kapitány és kalózai imidzsét is erőteljesen „Karib-tengeresre” veszik. Nem kizárt, hogy a rendezőket a csalfa szirének babonázták meg, elhitetve, hogy szivárványt a felhőn innen is lehet látni.