Indonézián keresztül érkezett Debrecenbe a két fiatal színész Szombathelyről
Szerző: Dehir.hu | info@dehir.hu Közzétéve: 2019.11.26. 09:45 | Frissítve: 2019.11.26. 09:55
Debrecen – Messziről indultak, ám a társulat és a város hamar elvarázsolta őket. Lehőcz Zsuzsával és Takács Dániellel, a Csokonai Színház új tagjaival beszélgettünk. Interjú.
Szombathely volt a fészek, s nem csak, mert ott ismerkedett meg ez a két fiatal színész, és sok évet töltöttek ott, de elnyerték a közönség szeretetét is.
Együtt egy korábbi előadásban
Dehir.hu: Hogyhogy mégis „kirepültek” onnan? Közös döntés volt?
Lehőcz Zsuzsa: Én tulajdonképpen a Szombathelyi társulatban nőttem fel. Közvetlenül egyetem után kerültem oda. Nagyon fiatal csapat állt össze éppen akkor, teljes odaadással vetettük bele magunkat a kísérletezésbe. Nagyon sokat tanultunk és fejlődtünk az évek alatt, sok mindent fedeztünk fel együtt. Közben kicsit kikupálódtunk és körülnéztünk, mennyi minden van még, amit fel lehet fedezni… és így hét év után Danival elindultunk új utakat keresni. De a legnagyobb szeretetben váltunk el, most is játszunk vendégként a szombathelyi társulattal.
Takács Dániel: A szombathelyi évek meghatározóak mind a hozzáállásunkban, mind a színházi gondolkodásmódunkban, nagyon fontos időszak volt ez mindannyiunk számára. Szinte együtt lélegeztünk, ismertük egymás rezdüléseit, ez tette lehetővé az elmélyült közös munkát. Az is törvényszerű, hogy az ilyen intenzív időszakok egyszer véget érnek. Amikor már úgy érzed, hogy elértél valamit, az az érzés egyszerre egy figyelmeztetés is. Karinthy utal erre a Talákozás egy fiatalemberrel című novellában. Nekem személy szerint az tűnt fel, hogy ismétlem önmagam, és az is világossá vált mindkettőnk számára, hogy új élethelyzetet kell teremtenünk a fejlődéshez.
Dehir.hu: A Csokonai Színházban mit tartottak vonzónak, hogy ide jelentkeztek? S mi lett volna, ha csak egyikőjüket szerződtetik? Volt B-terv?
Takács Dániel: Ez a történet elég különösen alakult. A tavalyi évet a Távol-Keleten töltöttük egy ösztöndíjprogram keretében. Épp mielőtt kimentünk volna, Zsuzsit felhívta Gemza Péter, hogy örömmel venné, ha játszanánk Debrecenben. Akkor úgy tűnt, két életre szóló dolog közül kell választanunk. Azzal, hogy úgy döntöttünk, Ázsiába költözünk, azt éreztük, elveszítjük a másik lehetőséget. Azonban egy év múlva újra csörgött a telefon. Nagy meglepetés volt, nem számítottunk rá, meg is becsüljük. Hogy mi volt a vonzó? Leginkább a sorsszerűség. Aztán a kihívás, az újdonság élménye, és nem utolsó sorban a város, többször játszottunk itt és nagyon megszerettük.
Lehőcz Zsuzsa: Nagyon jó élmény itt lenni! Az első perctől kezdve szeretettel fogadott minket a társulat, így könnyű volt beilleszkedni. Mindenki nagy odaadással dolgozik, a színpadon és a magánéletben egyaránt szeretettel és figyelemmel fordulnak egymás felé az emberek – ez, azt hiszem, nem mindennapi és nagyon értékessé teszi az együtt töltött időt.
Dehir.hu: Indonéziából mit hoztatok haza magukkal és mi hiányzik belőle itthon a leginkább?
Lehőcz Zsuzsa: Hoztunk egy adag fizikai kondit – mert ott a tizennyolc éves helyi fiatalokkal jártunk egy osztályba a táncművészeti első évére – szóval fel kellett kötni a gatyát... Nagyon különleges volt megtapasztalni azt, hogy miközben itthon hajlamosak vagyunk tetemes mennyiségű tárgyat összegyűjteni, ott vígan el tudtunk éldegélni bútorok nélkül, egy bőröndnyi cuccal.
Azt is nagyon érdekes volt látni, hogy az embereknek a világ minden pontján megvannak a félelmeik, az ideáljaik – szóval sok mindenben kísértetiesen hasonlítanak európaiak és ázsiaiak, magyarok és indonézek, mégis mennyire más nézőpontból közelítik meg a mindennapi gondokat és az élet nagy kérdéseit.
Hiányzik a meleg, a szőnyegen ülve, éjfél körül fogyasztott jázmin tea és a fölénk magasodó pálmafák látványa, a gamelán hangszerek és a szegfűszeges cigaretta illatot pöfékelő zenészek
a wayang előadás hajnali óráiban. A rendszeres életmód is – itthon sokszor felőrlődünk a feladatok között! –, és a sok, már-már pofátlanul olcsó utcai sütöde, ahol a nappal és éjszaka bármely pillanatában be lehet szerezni egy kis tempeh-t (páratlanul finom szója-készítmény). Meg persze az a sok barát, akik felejthetetlenné tették ezt a közel egy évet.
Takács Dániel: Szerencsére barátok itt is akadnak szép számmal, ez volt az egyik ok, ami azt a fránya honvágyat okozta néha. A legnagyobb tapasztalást abban a közhelyszerű frázisban tudom megfogalmazni, miszerint tudjuk azt, hogy a világ másik felén másképp élnek az emberek – ám egészen más ezt megtapasztalni… Az már egészen más, mint tudni. És szándékosan nem mondtam, hogy megérteni, mert azt épp a felfoghatatlan különbség miatt nem sikerült. Megérteni mindössze annyit sikerült, hogy nem csak egyetlen helyes út van, mindent lehet teljesen máshogy is csinálni, mint ahogy gondoljuk. A mi nyereségünk ebből az a tudat, hogy az, milyen életet élünk, csakis a mi döntésünk, még ha ez néha másképp is tűnik. Nekem amúgy a nagy terek hiányoznak, ahol a közösségi élet zajlik, kicsit a motorozás, de főleg az elmélyült gyakorlás.
Dehir.hu: Zsuzsa, jól tudjuk, hogy szereti az extrém kihívásokat? Ejtőernyős ugrást is bevállalt például. Mennyire „adrenalin-függő”?
Lehőcz Zsuzsa: Nem vagyok az extrém sportok megszállottja, de vonzódom azokhoz a dolgokhoz, amiktől a gyomrom egy kicsit a torkomba ugrik. A tandem-ugrás például szülinapi ajándék volt, de aztán egy darabig komolyan gondolkodtam az ejtőernyős tanfolyamon…
Dehir.hu: Dani sok helyütt nyilatkozta, hogy a moralitás, az emberi viselkedés megértése foglalkoztatja. Hogyhogy a színészet oldaláról közelített ehhez és nem lett inkább filozófus?
Takács Dániel: Elég egyszerű a válasz, szeretném megérteni a többieket, és a saját határaimat is próbálom feszegetni, ehhez a legjobb helyek egyike a színház, itt állandóan zajlik az élet, az emberek nyitottak és kevesebb maszkot viselnek, ráadásul nem veszik rossz néven, ha hibát követek el.
Dehir.hu: A zene mindkettőjük életében fontos szerepet játszik.
Lehőcz Zsuzsa: Én mindenevő vagyok, de van, amit bármikor szívesen hallgatok, ilyen például a Pink Floyd. De sokszor csak örülök a csendnek. Mostanában elég sok gamelán zenét hallgatok.
Takács Dániel: Egyezik az ízlésünk, az a jó zene, ami ébren tart vezetés közben. Én most különben arra várok, hogy Kránicz Ricsiék (debreceni színész kolléga – a szerk.) kijöjjenek valami újdonsággal.
Dehir.hu: Itt, Debrecenben a Yermában léptek színre.
Lehőcz Zsuzsa: Nagyon különleges volt – egyszerre megint minden új volt. Amikor elkezdtünk próbálni, fizikailag már éppen megérkeztem (az olvasópróba előtt néhány órával szállt le a repülőnk Budapesten), de lelkileg még valahol a két kontinens között keringtem. Közben találkoztam egy energikus, befogadó csapattal, akikre nem lehetett nem odafigyelni, akik tárt karokkal vártak és akik között úgy éreztem, hogy hazajöttem. A Yermás csapaton kívül a tágabb társulattal is ismerkedtünk, a színházépülettel, a várossal, Ancával, a rendezővel és az alkotókkal, és nem utolsó sorban a szereppel. Szóval nagyon intenzív volt az első néhány hét és nagyon élményteli, a lehető legpozitívabb értelemben.
Takács Dániel: Közben döbbentem rá, hogy még nem volt hasonló feladatom. Szerencsémre nagyszerű a partnerem benne, Kinga biztos pont a Yermában, akire nagyon lehet támaszkodni, miközben mindig hoz valami újdonságot. És csatlakoznom kell Zsuzsihoz is, mert tényleg felemelő érzés, hogy ilyen jó emberek közé kerültünk, mint ez a társulat. A darabválasztást először nem értettem, nem volt világos, milyen üzenetet hordoz ma a Yerma annak a közösségnek, akiknek játsszuk. Aztán, ahogy belemerültünk, egyre inkább magával ragadott, és feltűnt, hogy a történet mögött olyan sorsok vannak, amikhez hasonlókkal ma is találkozhatunk.
Dehir.hu: Színész-párként hogyan tudják összehangolni a hétköznapjaikat?
Takács Dániel: Zsuzsi?
Lehőcz Zsuzsa: Jó kérdés… Egy helyen dolgozunk – a Csokonaiban két előadásban is játszunk közösen ebben az évadban –, van három saját előadásunk és még néhány futó produkció, amiben mindketten játszunk, szóval sokat vagyunk együtt, ami jó dolog. Mégis nehéz értékes időt együtt tölteni, amikor végre a szervezési témákat kimerítve érdekesebb dolgokról is tudunk beszélgetni vagy csak valami teljesen hétköznapi közös programot szervezni. Az utóbbi hetekben például sok időt töltöttünk külön. De ilyenkor legalább rájövünk, hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)