Imádták Bécsben és Debrecenben is a zsenit
Szerző: Piskóty Teréz | info@dehir.hu Közzétéve: 2015.06.19. 09:34 | Frissítve: 2015.06.19. 13:23
Debrecen – Egy élet hangjegyekkel leírható? Wolfgang Amadeus Mozart megpróbálta. S hogy kit terhel a felelősség a halála miatt? Kritika.
Ki ne ismerné az Amadeust? A nyári színház idei programsorozata az Amadeus című darabbal indított. A Peter Shaffer által megálmodott színdarab, mely az 1984-es filmadaptációval indult világkörüli útra, Debrecenben a Nagyerdei Szabadtéri Színpadon hódított.
A Mozart életéről szóló történet az elejétől kezdve hordozza magában a feszültséget, melyet csak egy-egy humoros jelenet tör meg, amikor fellélegezhet a közönség. Természetesen itt is Salieri, Mozart nagy vetélytársa a mesélő, akit Kulka János kelt életre, így ő viszi a darab első felét a vállán. Kezdő monológjával megadja az alaphangot. Könnyeden és légiesen tesz vallomást arról, hogy őt terheli a felelősség Mozart halála miatt. A közönség szinte úgy érezheti, hogy egy puha dunyhát tekertek köré. Csak később veszi észre, hogy a dunyha egyre kényelmetlenebb, melegebb, szorosabb és szinte már levegőt sem kap alatta.
Kulka szinte tökéletesen egyensúlyoz az őrület és az udvarban elismert zeneszerzői szerepe között. Jelmezt sem vált, így nem engedi, hogy a közönség kiessen a darab fő vonulatából, hiszen Salieri az őrültek házában meséli el Mozarttal közös történetét. Csak egy-két kiszólása alkalmával esik egy kicsit túlzásba, de ez egy „olasz macskaevő” – ahogy Amadeus hívja – stílusába és jelleme változásába is beilleszthető.
Keresztes Tamás, aki a zsenit, Wolfgang Amadeus Mozartot alakítja, a színdarab második felében veszi át igazán a stafétát. A darab elején különbségek tűnnek fel Mozart megformálásában az azonos című filmmel. A celluloidszalagon Mozartot géniuszi léte arra sarkallja, hogy kinevesse a kontár, botfülű, zenéhez csak szórakozásból nyúló embereket. Szerinte a dallam, a zene ott van minden történetben, mozdulatban, lélegzetvételben. Számára az élet hangjegyekkel leírható. Ezalatt a színdarab elején inkább a kényszerbetegség tüneteit mutatja. Olyan ember, aki nem tud leállni, folyamatosan komponálnia kell. Nevetni pedig inkább zavarában kezd. Az idő haladtával viszont szépen összehangolódik minden, és Mozart újból győztesen kerül ki a Salierivel folytatott párbajából. Halála megrázóbb, mint Salierié, pedig ő van bolondokházába zárva, de figyelembe kell venni, hogy ebben a történetben kánonszerű a drámai sorozatok elhelyezkedése. Egyszerre is megszólalnak a tragédia szólamai, de külön-külön is megállják a helyüket.
Az Amadeus az emberi lét egy fontos problémáját feszegeti, amely sajnos manapság kevésbé jelenik meg színpadon vagy bárhol, pedig mindenki életében megfogalmazódhat: mi a fontosabb, az életben sikeresnek lenni, vagy maradandó értéket hagyni az örökkévalóságnak. Ez különösen a művészek életének egyik fő dilemmája és általában tragédiája is. Amadeus mint zseni nem képes választani, egyszerűen csak él a tehetségével, de Salierinek esélye lett volna erre. Mecénásként állhatott volna Mozart mellett, amivel rátermettségére is felhívhatta volna a figyelmet, mert igazi nagy talentumot osztottak neki is. Mozartban ugyanis az udvar a csodagyereket, a látványosságot látta, akiben gyönyörködhetett, de komolyan sosem vette, míg Salieri meglátta benne a csodát, amire ő mindig is vágyott. Pontosan a vágyakozása miatt ütötte meg lelkében az üstdobot az irigység. Salierinek komoly munka megkomponálni egy művet, míg Mozartnak könnyed ujjgyakorlat. Elég meghallgatnia egy darabot, és már fejben ki is javítja szinte csak játékból, arra sem figyelve, kit bánt meg ezzel. Neki a zene természetes, mint másnak a levegő. Ezért lett Salieri egyszerre rajongója és minden területen gáncsolója Mozartnak. Ezt bigott vallásossága sem tompította, sőt szemében Amadeus erkölcstelen élete csak még inkább alátámasztotta benne a hitet arra, hogy jól cselekszik. El is hangzik a darabban a bírálat: „Mozart, te nem vagy méltó magadhoz”. Számára fájdalmas, hogy ő tudna sáfárkodni ilyen tehetséggel, de egy olyan embert ajándékozott meg ezzel az Isten, aki csak eltékozolja, nem veszi észre élete legfontosabb feladatát.
Sem Salieri, sem Mozart nem illik igazán az udvarba, de Salieri megtanulhatta a formaságokat, míg Mozartot újító személyisége akadályozta benne. Kiegészíthették volna egymást, de emberi esendőségük leküzdhetetlen lett a halhatatlanság felé vezető úton. Így hiába hangzik el többször is a színpadon, hogy Mozartot mindenki imádja Bécsben, mégis Salieri éhhalálra való kárhoztatása győz.
A társulat minden tagja összhangban dolgozik a színpadon, egy pillanatra sem esve ki a szerepekből. A jelmezek pedig csak annyira túlzóak, hogy mindenki érezhesse, egy letűnt kor képei elevenednek meg, de az elgondolás mai. A díszlet is hasonlót tükröz. Egyszerű, de praktikus. A rejtett ajtó és a variálhatóság közösen teremti meg a humoros és a drámai helyzetek terét is.
A darab zenei betétei kiválóan egészítik ki a történetet. Felcsendül többek között a Szöktetés a szerájból, a Figaró házassága, A varázsfuvola és a Requiem is, hol beépítve a történetbe, hol pedig háttérzeneként.
A fülledt nyári estéket nézve a téma komoly. Néhány apró változtatással majdnem szó szerint a filmet nézheti meg a közönség, ami 173 perc, s így túlzás nélkül az éjszakába nyúlik az előadás egy hétköznapon. Így Salieri haláltusája során elejtett szavai, mely szerint elbocsát mindenkit, kissé ironikussá válnak. Valóban így kerek egész az előadás, de II. József egyszer úgy kritizálta Mozart művét, hogy túl sok benne a hangjegy és kihagyhatna belőle néhányat, s ez a kijelentés az est végére új értelmet nyert a közönség számára.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)