Ilyen volt a rock and roll Debrecenben 35 évvel ezelőtt

---

Debrecen – Szinte mindig telt házas bulikat adtak, a közönség szerette őket, pedig nem dőltek be a divatnak, és nem álltak be a sorba. Emlékeznek még a Vörös Kakasra?

---

A zene az életünk része. Ma is az, és az volt évekkel, évtizedekkel ezelőtt. Ma is vannak feltörekvő előadók, zenekarok, s voltak ilyenek a hatvanas, hetvenes és a nyolcvanas években is Debrecenben. Ezek egyike a Vörös Kakas. Emlékszünk még rájuk? Itt pengette a húrokat az akkor még tizenéves Lukács László, akit ma mindenki ismer a Tankcsapdából, Nagy Tamás, aki a Neonhalban játszik, vagy éppen Héty Péter, aki  a Teheran Juice zenekara után egy kiadványában Debrecen ezoterikus térképét is megírta.

Szinte napra 35 évvel ezelőtt nagy bulit szervezett a Vörös Kakas, úgy ünnepelték az egyéves születésnapjukat. A nosztalgia jegyében előkerült pár régi fotó, és néhány ma is érvényes gondolat a világról, a zenéről.

Másként gondolkodó fiatalok

- A nyolcvanas években még nyakig ültünk a létező szocializmusban. A spontánabb, szabadabb gondolkodású fiatalokat nem szívesen látta a demagóg rendszer, ahogy persze az idősebbeket sem. Mi fiatalokként éltük ezt meg, a magunk módján. Olyan művészeti, filozófiai irányzatokban keresgéltünk, melyek a margóra voltak szorítva, elhallgatva, vagy a kommunizmus szemszögéből bemutatva. Ez viszont összehozta a másként gondolkodó „magunkfajtákat” – emlékezik vissza Héty Péter.

Nem volt közösségi terünk, az utcán verődtünk össze, kóboroltunk házibulikba, egymás otthonába, vagy olyan törzshelyekre, mint a Leveles, a Tölgyfa vagy a Fácán nevű bisztrók, majd az Ifjúságpolitikai Klubba, az IPK-ba, melynek vezetői lassan teret engedtek az „alternatív fiataloknak is”.

Magam a nemrég távozott Boros Gyuri társaságához kapcsolódtam: blues-t „dzsemmelgettünk”, szabadon beszélgettünk a világról, sokszor egy tál sült krumpli körül, amire úgy adtuk össze a pénzt, hisz egyikünk sem az „elitből” került ki. A Vörös Kakassal is általuk találkoztam első nagyobb fellépésükön az egyetem mellett, ahol az őket már ismerő Boros-Méhesi duó is játszott. Velük mentem oda, de szinte már a Vörös Kakassal távoztam. Hamar egymásra találtunk, s mert nem volt szájharmonikásuk, így háttérfiguraként, vokállal, tamburinnal is kiegészítettem a hangzást, meg persze hosszú hajú, hippis, rockos figurámmal, ami passzolt hozzájuk.

Önkifejezés volt a javából

- Aki ismer, az tudja, hogy időnként szívesen rángatok elő és mesélek el sztorikat a régmúltból, de mi sem áll tőlem távolabb, mint a révedező, „régen-minden-jobb-volt” típusú nosztalgiázás – veszi át a szót Nagy Tamás. – Ha a kamaszkoromra gondolok, valami egyenletes szürkeség rémlik, már ami a társadalmat illeti, amiben éltünk és próbáltunk szocializálódni.

Egy unalmas és régimódi szakközépiskola diákjaként egyfajta menekülést jelentett a zenélés, a szó nem elkoptatott értelmében önkifejezés volt ez a javából.

Minden volt, csak nem biztonsági játék, már csak azért sem, mert a Vörös Kakas zenéje nem az akkoriban modernnek számító hatásokból táplálkozott, hanem a hatvanas évek rock and rolljából. A szövegekben az általunk kölyökként megélt, számunkra „rém fontos” témák éppúgy felbukkantak, mint Villon, Goethe, Burns, József Attila költészete. Mondhatjuk azt, hogy gondoskodtunk a saját magunk – és közvetve persze mások is – szórakoztatásáról akkor, amikor a mindenki számára felkínált alternatíva az volt, hogy „állj be a sorba, abból nem lehet bajod.” Divatos manapság ezzel kérkedni, de részünkről ez nem valamiféle politikai ellenállás volt, hanem elsősorban amolyan kulturális, művész attitűd.

Tömegek a koncerteken

- Akkoriban az első munkahelyemen dolgoztam az egyetemen, amivel telefon és írógép is járt. Ez hasznos volt az elérhetőség, a levelezés és hasonló szempontok miatt is, hiszen akkor még vezetékes telefon se nagyon volt az otthonokban – folytatja Héty Péter, aki 1985 őszén lépett be a zenekarba,  és lassan a szervezési feladatokból, plakátkészítésből is rendesen kivette a részét.

– A plakátok akkor még ragasztóval, ollóval készültek, s illegálisan, nyomdában dolgozó ismerősök segítségével másoltuk őket. A filmtekercses fotózás se volt mindennapos, de a hobbim volt, így néha készítettem amatőr képeket is rólunk. Egyáltalán, minden amatőr volt, csak az államilag támogatottak juthattak a profibb dolgokhoz, bár az is olyan volt, hogy ma kinevetnénk. A kizárólagos állami médiából ömlő Neoton, Záray-Vámosi és egyéb - számunkra giccsnek tekintett - futtatott zenészeknek járt ilyesmi, ahogy a fellépések is. Mindent magunknak kellett megoldani. A hangszerek, a technika is gyenge volt, így persze a hangzás is.

Ennek ellenére hamar tömeg alakult ki a koncertjeiken, a hozzájuk hasonló fiatalokból, mert messze nem volt olyan a programkínálat akkoriban, mint manapság, és persze a Lukács Laci és Nagy Tomi által írt dalok is jól működtek.

- Csak akkora belépőt szedtünk, hogy ki tudjuk fizetni a hangosítás, lett is telt ház mindig. Akkor volt a Live Aid az afrikai éhezőkért, amin felbuzdulva mi is adománygyűjtő koncertet szerveztünk, az IPK-t vezető Vincze Béla támogatásával. Összetrombitáltuk a helyi zenekarokat, de jöttek Nyíregyházáról, Szegedről, Gödöllőről is.

Mint utóbb kiderült, a fővárosban is nagyszabású koncertet szerveztek, mely pár nappal követte a miénket a Budapest Sportcsarnokban. Aztán már egyedül is megtöltöttük az IPK nagytermét, ahol pont 35 éve a zenekar első születésnapját is ünnepelte, vendégként olyan barátokkal mint a Rockverzió, Boros-Méhesi blues csapata, vagy Reschofsky Csilla. Látván sikerünket aztán jöttek más lehetőségek is, de ez maradt a „törzshely”.

Természetesen akadnak anekdoták akkoriból, de számomra fontosabb a hozzáállás, és az emberi közösség, amit az az időszak adott, és máig összeköt a korosztályommal. Nyitottsággal hatottunk egymásra, nem foglalkozva a politikai helyzettel. A körülmények ellenére megtaláltuk függetlenségünket, ami nem csapott át öncélú „csak azért is másságba”, hanem valóban szabadon kifejeztük magunkat. Ez a mindenhol lappangó szellemiség is hozzájárulhatott aztán a kommunista egyeduralom lezárásához.

Kárhoztatják a mai fiatalokat is, de ahogy mi sem jelentettünk akkor többséget, úgy ma is vannak, akik nem bízzák magukat semmilyen propagandára, hanem igyekeznek önállóan gondolkodni.

Nem tudom, hogyan élik meg ezt a mai virtualizált világban, de csak azt tudom mondani, hogy ne engedjék át magukat a hamis világoknak, ideológiáknak, hanem keressék azt az egyetemes szabadságot, ami lényük legmélyén szunnyad és ha felélesztik, életben tartják, akkor az mindvégig jó muníció lesz, akármilyen nehézségek jöjjenek is a külvilágban.