Hiánypótló kötetet rendezett sajtó alá a debreceni szakember

---

Debrecen – Horvát István közel kétszáz éve született könyvét újra kézbe vehetjük. Előszót Végvári József írt a Jászokhoz.

---

Az 1784-es születésű, és 1846-ban elhunyt Horvát István „történettudós és nyelvbúvár” volt; a Széchenyi-könyvtár őre, irodalomtörténész, az oklevéltan művelője, s mellesleg a címer- és pecséttan tanára is volt. Mindegyik területen maradandót alkotott, de – mint azt Végvári József, a kötetet sajtó alá rendező, az organikus kultúra ismert személyiségének számító nyelvtanár megjegyzi: hogy-hogy nem, leginkább az egyetemi és akadémiai körökben máig terjesztett hazugságokra emlékezhet az átlag olvasó.

A Magerő kiállítás megnyitóján dedikálta a kötetet Végvári József

- Például arra, hogy Nabukodonozor király nevének magyar olvasata: Ne bolondozzon az úr, Stockholm városnévé: Istókhalma, és így tovább. A Jászokból azonban kiderül, hogy Horvát egészen más szinten végezte nyelvi búvárlatait. A nyelvészek túlnyomó többsége azonban – a negatív jelzők évszázados sulykolásának következtében – nem érdeklődik Horvát iránt, annyira sem, hogy utána járna a róla terjesztett valótlanságoknak.

A Jászok többek között ezért is hiánypótló mű. Ráadásul mindennél világosabban tárul elénk belőle Horvát munkamódszere: ahogyan a jász nevet folyton új meg új szempontból vizsgálja, más-más szövegkörnyezetben mutatja be, s fokról-fokra új ismeretekkel tölti fel. Ezzel egyúttal szép példáját adja a rokonító (analogikus) gondolkodásnak.

- Horvát személyében a magyar géniusz egyik különleges megnyilvánulását látom, munkásságát pedig a magyar szellemtörténet fényes állomásának – így tartja Végvári József.

Mint mondja, Horvát István kérdések sorára keresi a választ munkájában. Például

tekinthetők-e a mai jászok a jazigok utódainak? Mi bizonyítja azt, hogy a jász=íjász? S lehetett-e a görögöknél a nyilazó név a jászok népneve? Mire tanítanak a krétai nyilazók? Mi köze a szláv Iván névnek a szkíta nyilazáshoz? Mi szakítja meg olykor a történetírás folytonosságát? Mi volt a magyar nyelv két fő nyelvjárása? Hogyan nevezhették Nagy Sándort „jász királynak”? S kik voltak valójában a hellének?

Ez csak néhány kérdés a sok közül: melyekre a mai olvasó kíváncsi lehet. Ahogy arra is, mennyire hitelesek napjainkban, kétszáz évvel a mű születése után a könyvben fellelhető válaszok.

Végvári József úgy nyilatkozik Horvátról, hogy „a jászokat a hét magyar nemzet egyikének tekinti, s könyvét jórészt e tétel bizonyításának tarthatjuk. Jászok és jazigok közé egyenlőségjelet tesz, az ószövetségi népek közül pedig a filiszteusokkal azonosítja őket – azért is, mert Jászvásár egyik régi neve Forum Philistinorum, meg azért is, mert 300 éven át a magyar királyi oklevelekben jász és filiszteus: egymással fölcserélhető nevek voltak.

Horvát szerint az íjász szó eredeti alakja íjész volt, ennek magyarázata pedig ÍJ + ÉSZ, vagyis íjász az, akinek az íjhoz, íjazáshoz esze, értelme, hozzáértése van; ugyanígy kert-ész, méh-ész, vegy-ész, épít-ész, cip-ész, gép-ész, stb. Nyelvünk szabályai szerint ennek megjelenik mély hangrendű változata ÁSZ alakban: vad-ász, rák-ász, bány-ász, lov-ász, bor-ász, stb. A magyar nyelv két fő nyelvjárása – palóc és magyar – Horvát szerint éppen abban különbözik, hogy míg az ősibbnek tartott palócmagyarban lazák az illeszkedési szabályok, a „magyar” magyarban eléggé szigorúan érvényesülnek (vö. palócos rákész, bámész, stb.) – Horvát felhívja a figyelmet arra, hogy Arisztophanész drámáiban Toxotes és Szkíta egyet jelentenek, és kimutatja, hogy a szkíta és pártus nevek mögött gyakran jászok lappanganak.

Ha már jász, és ha már íj, illetve íjász: Horvát István kimutatja többek között azt is, hogy az Iván név elterjedtsége és kultusza (lásd Szentivánéj, és több falu neve) azzal magyarázható, hogy a magyar ív szóból ered, ami kézívet, azaz íjat jelent; továbbá az egymással rokon Iván, Joan, Jáván és Ión nevek mind nyilazót jelentenek.

Horvát éppen a népnevek fordítgatásával – mely egyébként nagy magyarázó erővel bírhat – indokolja azt is, hogy szakadások, törések jelentkeznek a történetírásban. Mintha Bécset és Viennát két különböző városnak tekintenénk – vagy Székesfehérvárt és Alba Regiát. Az ő műveit megannyi kísérletnek tarthatjuk az efféle törések kijavítására.

Amikor a kötetet gondjaiba vevő, s kiadó Végvári Józseffel beszélgettünk, szóba került az akadémikus és az organikus világ között feszülő ellentét is. Bár rendszeresen elhangzik az akadémikus szemlélet irányából, hogy az organikus világ tudománytalan – amellett mégsem mehetünk el, hogy Végvári József maga is a tudomány világában él. Ő erről így vall:

- Van némi hasonlóság Horvát és én köztem. A ‚földalatti‘ (underground vagy alternatív) tudományosság  berkeiben munkálkodva, látszólag belesímultam a hivatalos keretek közé – talán a legnagyobb konfliktus az volt, hogy hallgatóim besúgták a főnöknek: rádió szavunkat anyanyelvünkből próbáltam magyarázni (rádió – rádium – ragyog – sugároz); emiatt és más effélék miatt nem akartak nálam vizsgázni.“

S hogy mi ragadta meg Horvát világában? Az, hogy „az elnyomatás és tespedés éveiben fenntartotta a magyar dicsőség és nagyság kultuszát”.

A kötetet a Két Hollós Kiadó jelentette meg.