Emléktáblát avattak az 1924-ben született költő tiszteletére Debrecenben
Szerző: Dehir.hu | info@dehir.hu Közzétéve: 2021.09.01. 14:50 | Frissítve: 2021.09.01. 15:10
Debrecen – Niklai Ádám nagy tehertétellel indult a hatvanas években. Magányos alkotó volt, műveit páratlan formai fegyelem és morális tartás jellemezte.
Emléktáblát avatott a város kulturális ügyeiért felelős alpolgármestere, Puskás István az 1985-ben elhunyt költő és drámaíró, Niklai Ádám egykori debreceni lakóhelye, a Holló János utca 5. szám alatti ház falán. Az eseményen beszédet mondott Bakó Endre irodalomtörténész és a költő fia, Zech Gábor. Niklai Ádám versét Csikos Sándor, a Csokonai Színház művésze olvasta fel.
Zech Gábor édesapja emléktáblája előtt
Az eseményen Puskás István a személyes emlékezetre hívta fel a figyelmet, s utalt arra, ahogyan az, amit megőriz az egyéni, majd a családi emlékezet, hogyan válik nagyjából 40 év után történelemmé. E gondolat jegyében, miután felolvasta Niklai Ádám versét (Rembrandt, anno 1642) Csikos Sándor felidézte, hogy a költő feleségével, N. Molnár Évával évekig kollégák voltak, s előtte tisztelegve a költő hitveséhez írott versével emlékezett.
Bakó Endre a költő műveltségének, pályájának méltatása mellett kitért arra is, hogy Niklai Ádám mindig pontosította, ha debreceni költőnek titulálták: Debrecenben élő költőnek tartotta magát.
Személyes hangon beszélt édesapjáról Zech Gábor - akit sokan Niklai Gábornak ismertek fiatalabb korából, de fiatal felnőttként úgy döntött, megőrzi a régi családi nevet. Mint felidézte, 14 éves volt, amikor Niklai Ádám elhunyt, s csak később értette meg, mit jelentett az, hogy a hatalom megfigyelte az édesapját, akinek az volt a "bűne", hogy bárói családba született. Szólt az apa morális tartásáról és elmesélte azt a szokását, hogy a konzervdoboz tetejét mindig lehajtotta, mielőtt kidobta – ha egy hajléktalan vagy rászoruló a kukába nyűlna ételt keresve, ne vágja el a kezét. Tette ezt a hetvenes-nyolcvanas években, amikor elvileg általános volt a jólét a szocialista Magyarországon...
Az 1985-ben elhunyt költő különleges szereplője volt Debrecen irodalmi életének. Származása miatt – báró Zech Colbert néven látta meg a napvilágot 1924. szeptember 2-án – nagy tehertétellel indult a hatvanas években.
Lírája nem kapott méltó visszhangot, pedig a költőtársak tudták, milyen tehetség. Bár a családot vagyonelkobzás és kitelepítés, őt pedig – kritikus hangvétele miatt is – állambiztonsági megfigyelés és tíz év szilencium sújtotta, verseinek ereje áttörte a politikai karantén falát, és a rangos Szépirodalmi Kiadónál négy kötete is megjelent.
Utolsó, posztumusz könyve, az Írott kő utószavában Görömbei András így írt róla: „A költészete kínból eredt, de megváltó reménnyé érlelte. Sokan vallották legnagyobb művészeink közül is, hogy a műalkotás legerősebb ösztönzője a fájdalom, a szenvedés. A költőnek ki kell a sorsát kiáltania ahhoz, hogy el bírja viseli. (…) Niklai Ádámot a szó kegyetlen értelmében a lelki és testi szenvedés tette költővé harmincöt éves korában. A lefokozott, védekezésre zsugorított létezés élménye közvetlenül a betegségből eredeztethető; a kényszerű tétlenség, cselekvésképtelenség, az útfélre vetettség, sebzettség, lemaradottság, értelmetlen alig-létezés érzését közvetlenül motiválja a huzamos kórházi ágyhoz kötöttség.”
Niklai Ádám indulása a Tűztánc költői csoportjáéval esett egybe, de hangja azokétól egyre inkább elkülönült. Magányos költő volt, műveit páratlan formai fegyelem és morális tartás jellemezte.
Kapcsolódó cikkek:Cím | dátum |
---|---|
„Nehezen tudtak mit kezdeni azzal, amikor azt mondtam, hogy az én apukám költő” | 2021.08.22 |