Elszabadult pasadénai tinédzserek
Szerző: Wiedemann Krisztina | info@dehir.hu Közzétéve: 2012.03.25. 10:37 | Frissítve: 2012.03.26. 07:55
A Másnaposok rendezője, Todd Phillips egy húsz felett élvezhetetlen, ismeretlen tinédzserekkel túlzsúfolt „partifilmet” vett a szárnyai alá a közelmúltban. A Project X-ben az az új generáció tombol, amelynek a partihoz való jogát a Beastie Boys harcolta ki még 1986-ban.
Aki úgy véli, a parti elsősorban a résztvevők miatt jó – mert rajtuk múlik, hogy mi kerekedik ki a dologból – azt ki kell, hogy ábrándítsam. A Project X – A buli elszabadul azzal szembesít, hogy ez a felfogás manapság már avíttas. A parti a parti miatt jó, sőt, filmet is érdemel. A filmrendező Nima Nourizadeh 88 perces mozijának egyetlen szereplője van: a parti. Minden, ami él és mozog kizárólag a buli függvényében értelmezhető. Egy pasadénai ház úszómedencés kertjébe létrejön, újabb és újabb arcát mutatja, és folyamatosan, megállíthatatlanul terebélyesedik – elképesztő események láncolatát elindítva.
A 17 éves Thomas (Thomas Mann) szülinapján a családi fészekbe toppan be a Queens-ben szocializálódott haver, Costa (Oliver Cooper), aki végignézi, hogyan köszöntik fel a szülők egy szem gyermeküket. Unottan, sietősen tudják le a dolgot, valódi érzelmek nem sejlenek fel az arcukon. Hamar kiderül, a gyermeknevelés nagykönyvének kihagyták azt a fejezetét, amely arról szól, hogy 17 éves fiúnkat nem tanácsos egyedül hagyni otthon egy teljes hétvégére. Szomorú bizonyítványt állítanak ki magukról, amikor kimondják: lúzernek tartják a saját gyereküket, aki ugyan kedves, de sohasem volt elég vér a pucájában. Arra nem gondolnak, hogy talán a fiú is sejti, hogyan vélekednek róla, és dacból egyszer tényleg megmutatja, hogy egy oroszlán is lakozik benne. A vadat Costa és a dagi haver, JB (Jonathan Daniel Brown) csalja elő Thomas-ból, aki azzal megy bele a játékba, hogy ötven főben maximálja az aznap estére tervezett parti résztvevőinek számát. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy kitaláljuk, a limit ebben a filmben csak arra jó, hogy hamar meghaladják.
A pitékkel és sulihuligánokkal súlyosbított amerikai tinivígjátékok első olvasata nem kizárt, hogy a húszontúliakat is megmozgatja, ám abban a pillanatban, ahogy lehull a felszíni máz, nem találunk mást, csak a fiatalokat mostanság jellemző, kiábrándító tényeket és tendenciákat. Masszívabb alapokkal – mondjuk egy cselekmény szállal – a Project X tartozhatna akár ebbe a szériába, s akkor talán – ha másként nem – elemeiben még érdemes is lenne átmenteni az utókornak.
A szomorú valóság az, hogy az elszabadult buli semmilyen tekintetben nem képes a pités-huligános-cool-túrás „nagy” elődök színvonalát hozni, pedig a Todd Phillips pénzével gazdálkodó Nourizadeh még egy videókamerás geek-et is bevet a siker érdekében eszközként. Hol bukdácsol, hol remeg a kézikamera; a nézőnek öt perc után hányingere támad: úgy érzi magát, mintha a Földközi-tengeren hánykódna valahol Korzika és Szardínia között. Mi több, az a később beigazolódó baljós sejtelem keríti hatalmába, hogy az áldokumentációnak egy ilyen, filmesztétikai sztenderdek mentén egyáltalán nem mérhető antifilmben, az égvilágon semmi értelme nincs.
A humor, mint olyan, ritka vendég ebben a teljesen érdektelen, kaotikus moziban, melynek készítői azzal követik el a legnagyobb hibát, hogy elfelejtik bevonni a nézőt a partiba. Ami pedig érdektelen, az egy idő után bosszantóvá válik, és rányitja a felbőszült néző szemét az egyébként is ordító hiányosságokra. A Project X egyetlen pozitívuma, hogy valós látleletet ad a nyugati világ morális válságáról.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)